Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Sofi Oksanen: Baby Jane

Sofi Oksanen első magyarul megjelent regényével, a két évvel ezelőtt botránykönyvként beharangozott Tisztogatással egy csapásra megnyerte magának a hazai olvasókat – éppúgy, ahogy világszerte mindenhol. Tavaly a Sztálin teheneivel megismételte ezt a kirobbanó sikert, és egyenesen a tabudöntögető kortárs irodalmat kedvelők egyik legnagyobb kedvencévé lett. Én eddig tudatosan kerültem a könyveit, több okból: egyfelől mindkét regény témája zsigerileg taszított; másfelől féltem – ahogy mindig félek az ilyen túlságosan is lemeztelenítő, tabutémákat boncolgató, oly’ gyakran hatásvadász könyvektől.
 
Az idei Könyvfesztiválra megjelentetett Baby Jane azonban figyelemfelkeltő borítójával és kényes, fájdalmas, még az eddigieknél is bátrabb témaválasztásával csak nem hagyott nyugodni – így hát előítéleteim (és, mondhatni, jobb meggyőződésem…) ellenére muszáj volt elolvasnom. Félelmeim nem voltak teljesen alaptalanok: ugyan a hatásvadászat elmaradt, és a szerző bicskája nem tört bele a nehéz témába (sőt!); viszont én nem úsztam meg ép bőrrel – ahogy azt hiszem, kevés olvasó fogja. Oksanen kíméletlen, beránt a saját fantáziája(?) sötét mélyébe, átélhetővé és kézzelfoghatóvá teszi a depressziót, úgy, ahogy tán már nem is lenne szabad. Ha az ember olvasott William Styront, Sylvia Plath-t, Elizabeth Wurzelt, hajlamos azt hinni, hogy nem lehet meglepni, aztán jön ez a gót tininek kinéző finn írónő, lenyúl a torkunk mélyére, és vasmarokkal szorítja össze azt, amit léleknek szokás nevezni.
 
A Baby Jane nem regény a szó hagyományos értelmében, sokkal inkább monodráma – elbeszélője, a névtelenségbe burkolózó, depressziós leszbikus huszonéves meséli el barátnője, Kormi történetét. Bár a „meséli” ez esetben jószerével értelmezhetetlen fogalom – Oksanen nem mesél, nála nincs hangulatteremtés, szereplőjellemzés, nincs cselekmény, nincs leírás; csak a puszta tények vannak, és a fájdalmasan kirobbanó érzelmek. Elbeszélője dokumentál, gyakori időbeli ugrásokkal sorolja visszaemlékezéseit Kormira, az együtt töltött időre, és a totális széthullásra.
 
Kormi hajdan a város legmenőbb leszbije volt – neki voltak a legszebb barátnői, a legjobb bakancsa, a legmenőbb bárokban ő fizette a legtöbb piát, és ő kapkodta be a legtöbb tablettát. Az ábrázolt miliőben természetes módon küzdött depresszióval, szedte a Prozac-ot, mint mindenki, volt üldözési mániája, mint mindenkinek, tengődött segélyen és alkalmi munkákból, mint mindenki. Nem csoda, hogy senki nem vette észre, amikor komolyra fordult a helyzet. Még a barátnőnek is évekig tartott, hiába volt ott minden nap. Eleinte csak apróságok – csak éjjel utcára menni, évekig halogatni a romantikus sétát a hóban, ragaszkodni a taxihoz az elviselhetetlen tömegközlekedés helyett; később egyre ijesztőbb tünetek – amikor már a szemét levitele is teljes képtelenségnek tűnik, és a sötétítőként felrakott nejlonzacskó sosem kerül le az ablakról. S végül az elkerülhetetlen összeomlás, ami természetszerűen vezet véres indulatkitöréshez.
 
Kormi széthullását a barátnő tükrén keresztül látjuk, a jelen lévő, ám segíteni képtelen „másik” pozíciójából. A leghálátlanabb és legfájdalmasabb szemszög, épp ezért hat és épp ezért hiteles. A „belülről” elmesélt depresszió, pánikbetegség, üldözési mánia általában azért nem tud maradéktalanul hiteles lenni, mert aki csak egy picit is kapcsolatba került már ezen betegségekkel, az tudja, aki épp szenved, az nem beszél róla egykönnyen. A depresszió poklában vergődő ember nem ír róla nagyregényt – a kimondás gesztusa épp hogy az első lépés a gyógyulás felé vezető úton. Oksanen szereplője nem akar gyógyulni – így hát nem beszél. Beszél helyette a barátnő, aki segítene, de nem hagyják; aki, miközben folyamatos elutasítást kap, és falakba ütközik, saját betegségével is küzd.
 
Szűkszavú, szikár, minden hatásvadász sallangtól mentes regényt kapunk – fájdalmasan mély és ijesztően őszinte vallomást egy olyan betegségről és annak ön- és társadalompusztító hatásairól, amit a mai „felvilágosult” társadalmak hajlamosak a szőnyeg alá söpörni vagy divatos kategóriákba suvasztani. És kíméletlenül az orrunk alá dörgöli: miközben „divat” pszichológushoz járni, bogyókat kapkodni, öngyi-depi hangulatba kerülni, ha nem jön össze valami, gyakran nem vesszük észre, ha valaki akár a legszűkebb környezetünkben valóban segítségre szorul.
 
Mindemellett nem tagadható, hogy meglehetősen szabadszájú és (valóban) tabudöntögető leszbikus szerelmi történet, csúnya féltékenységi dráma és vaskos erotika elegye a könyv – megfelelő mértékű nyitottság kell az olvasásához. Sűrű, érzéki és borzasztóan expresszív nyelvezetével pedig olyan intenzív hatást ér el, hogy szinte lehetetlen távolságtartással olvasni – ez a könyv a szó szoros értelmében lehúz a maga sötét mélységeibe, és nehéz utána kivergődni belőle. Bizonyos élethelyzetben akár kijózanító erővel is hathat – de ezt az élethelyzetet senkinek nem kívánom. Nem egyszerű, nem szórakoztató, de nagyon jó könyv. Minden ellenérzésemet elsöpörte, most már azt mondom, Oksanentől bármi jöhet!


Kovács Tímea - 2012. május 4.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!