Főkép

Ha a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom legnagyobb egyéniségeiről beszélünk, az elsők között kell megemlítenünk a Sztrugackij testvéreket, akik közös ténykedésük közel negyven évében számtalan olyan művet alkottak, amelyek témafelvetésükben mind a mai napig aktuálisak. Regényeikben az emberiség egyfajta utópisztikus aranykorát jelenítik meg (erre utal a közel tucatnyi kötetet számláló ciklusuk „Delelő” elnevezése is), amikor ugyan felfedezik és benépesítik a világegyetemet, távoli és lélegzetelállító bolygókra jutnak el, azonban folyton morális és erkölcsi dilemmákba ütköznek, s szembekerülnek saját létük végességével, rá kell döbbenniük, hogy ők sem mindenhatóak.
 
A sűrű dzsungellel benőtt Pandora bolygón már megvetette a lábát az ember. Felépítették Bázisukat, hosszú távú életre rendezkedtek be, s úgy képzelik, hogy mindent az irányításuk és uralmuk alatt tartanak. Turistákat fogadnak, akiket a titokzatos erdőbe kalauzolnak el vadászni, tanulmányozzák a környezetüket – egyedül az űrutazó Leonyid Gorbovszkij érzi azt, hogy valami mégsem stimmel a világgal. Nem tudja szavakba önteni érzéseit, de benne motoszkál a gondolat, hogy hamarosan egy katasztrófa fogja sújtani az emberiséget, s valamely különös planéta ismeretlen élőlényei egy olyan szituációval szembesítik a gondtalan embereket, amellyel nem fognak tudni megbirkózni.
 
Gorbovszkij elmélkedéseivel párhuzamosan megismerjük Athoszt, a balesetet szenvedett tudóst, aki az erdő lényei között él. Szinte őskori fejlettséget mutatnak ezek az embernek is csak nehezen nevezhető férfiak és asszonyok, értelmi szintjük rettentően alacsony, tehetetlenek a világ változásaival szemben, amely viszont ha lassan is, de teljes pusztulással fenyegeti őket. Athosz fáradhatatlanul vissza akar térni a civilizációba, ám utazása során szembesülnie kell a Pandora bolygó számára idegen és visszataszító fejlődésével, s felmerül benne a felelősség kérdése egy olyan néppel kapcsolatban, amely amellett, hogy nem a sajátja, de teljes egészében értéktelennek tűnik.
 
A Nyugtalanság című kisregény ezt a két történetszálat váltogatja, azonban érdemes megjegyezni, hogy tulajdonképpen ez csak egy regény vázlata. A Sztrugackij testvérek 1965-ben új művükön dolgoztak, s amikor az első piszkozatot befejezték, úgy gondolták, hogy nem azt írták meg, amit akartak. Elvetették az elkészült oldalakat és átdolgozták a kész történetet – ebből lett a Csiga a meredélyen, mely a magyar kötetben szintén helyet kapott –, de 20 év múltával mégis előkerült a kézirat és vázlatos formájában is megjelenhetett. A kidolgozatlansága szembetűnő, bár nem ez a legnagyobb probléma. A történetvezetés és a cselekmény kezelésének módja meglehetősen zavaros, nehezen érthető, hiába a kimondottan érdekes és elgondolkodtató mondanivaló, az szinte elveszik a káoszban.
 
A könyv második felében olvasható Csiga a meredélyen elvileg már egy teljes mű, bár ez nem érződik igazán rajta. A stílus nem lett érthetőbb, de egy olyan szimbólumrendszert épít fel, mely legalább valamivel egységesebb képet mutat. A szerzőpáros átnevezi Athoszt, s a Pandora iszonyatos világával immár Candide szembesül. Ahogy Voltaire tragikus sorsú hőse, Sztrugackijék főszereplője is ráébred a környezetének groteszk és szörnyen idegen voltára, s viszontagságos bolyongásai közben kiábrándul elveiből. De nem ez az egyetlen változás az első kisregényhez képest, ugyanis a Gorbovszkij-szál eltűnik, s helyét Bors veszi át, aki a (biológiai kutatóállomást felváltó) Erdőügyi Hivatal kiutat és menekülést kereső alkalmazottja.
 
Bors nem találja a helyét, sorsát értelmetlennek érzi, s kalandjainak rémálomszerű láncolatából nem tud kiszakadni. Az irreális és lehetetlen Hivatal mindent irányít, kivéve egy valamit – az erdőt. Az ugyanis kiismerhetetlen és titokzatos, saját belátása szerint cselekszik, nem lehet uralni és megállítani, így válik a jövő kissé bizarr szimbólumává. Sajnos a Borssal történt bonyodalmak összevisszasága elhalványítja a cselekmény igazi értelmét, s az olvasó is inkább a tényszerű tartalmán kezd gondolkodni, mintsem az allegorikus jelentésén, ezáltal hamarabb feltűnik a számtalan ellenszenves és idegesítő karakter, mint az igazi mondanivaló.
 
A kötet végén olvashatjuk Borisz Sztrugackij utószavát is, melyben – ha még van türelmünk a háromszáz oldalnyi zűrzavar után – a szerző beszél a két mű értelmezéséről, ezáltal a furcsa szimbólumrendszert is könnyebb lesz megfejteni. Ettől még nem biztos, hogy a korábbiakra szívesebben tekintünk vissza, ám mindenképpen érdekesebbnek tűnnek majd a történetek. A két regény közül nekem a Nyugtalanság a kidolgozatlansága ellenére is jobban tetszett, a könnyedebb fogyaszthatósága miatt szívesebben tudom ajánlani, mint az olvasmányosnak csak nehezen nevezhető Csiga a meredélyent. A testvérpáros alkotásaival való ismerkedést nem ezzel érdemes kezdeni, inkább csak a szovjetek munkássága iránt érdeklődőknek javasolnám, valamint azoknak, akik fogékonyak az elvontabb, rengeteg továbbgondolást igénylő művekre.