Főkép

Lerágott csont – vágják rá a legtöbben, ha szóba kerül George Orwell (eredeti nevén Eric Blair) Disney-jellegű rajzfilmmé cukormázasított „Tündérmeséje”, az Állatfarm. Emlékszem, amikor e könyvecskéhez még csak szamizdat fordításban, vagy eredeti nyelven, külföldi ismerőseink által becsempészve lehetett hozzájutni. Az akkori rezsim jogosan rettegett a tanmese alig leplezett mondanivalójának hatásától, hiszen ordító a párhuzam az allegorikus állatfigurák cselekedetei és a szovjet-orosz történelem között. Elsősorban a Sztálinnal azonosítható Napóleon, és a száműzött marxista filozófust, Trockijt mesealakká átlényegítő Hógolyó adnak könnyű támpontot az értelmezéshez.

A történet maga – a jobb világ ígéretével fellázadó állatok elűzik kegyetlen kényurukat, Jones gazdát, hogy az évek során fokozatosan elveszítsék egyenlő jogaikat, és a disznók az emberhez hasonulva végül átvegyék a népnyúzó szerepét –, nem csupán a kapitalisták és a bolsevikok küzdelmét, majd a rákövetkező sztálini diktatúrát hivatott allegorizálni. A cselekmény mintegy megfordítja, de legalábbis borúlátóbb módon átértelmezi a XVIII. századi olasz filozófus, Vico ciklikus történelem-elméletét; és a barbár közösségektől újra meg újra a szervezettebb, magasabb rendű politikai formációk irányába fejlődő civilizációs spirál helyett egy letaglózóbb, a szabadságtól kérlelhetetlenül az elnyomás felé haladó, önmagába mindig visszatérő történelemfelfogást mutat be.

És azt sem szabad elfeledni, hogy mire az Állatfarm megszületett, a kommunizmus gyakorlatából kiábrándult Orwell saját bölcseleti rendszerét is megújította. Az 1941-es keltezésű „Irodalom és totalitarizmus” (Literature and Totalitarianism) című cikkében Orwell egyenlőségjelet tesz az egyéni szabadságot lényegéből fakadóan korlátozó szocializmus és az államkapitalizmus – vagyis a totális állam két alapvető formája – között, melyek a szabadversenyes kapitalizmus hanyatlása után alakultak ki. Orwell érvelése szerint e totális államok abban különböznek a korábbi ortodoxiáktól, hogy pillanatnyi politikai érdekeik szerint, a pillanatnyi történelmi helyzethez igazodva változtatják szinte napról napra a dogmatikájukat, és leginkább ebben rejlik a totalitarizmus alapvető veszélye.

Nem kell sokat tanakodnunk, vajon fennáll-e még ma is ez a veszély? Elég, ha a híres harvardi professzor, Stanley Fish gondolatait idézzük, aki úgy vélte, Amerika története palimpszeszthez, folytonosan felülírt, a múltat rendre eltüntető-átértelmező pergamenhez hasonlítható. De talán szükségtelen is ennyire távoli kontinensen keresgélni. Az itt vázolt üzenet megkérdőjelezhetetlen megerősítést nyer Orwell legismertebb regényében, az 1984-ben, az ebben kételkedőknek pedig érdemes elolvasnia Anthony Burgess 1985 című (sajnos csak angol eredetiben hozzáférhető) regényének tanulmányszerű előszavát, ám mindenekelőtt újraolvasni magát az Állatfarmot.

 

Helikon illusztrált kiadásához készült fordítás az M. Nagy Miklóstól megszokott magas színvonalat képviseli: úgy marad teljesen hű az eredetihez, hogy a szöveg teljesen magyarnak, eleve magyarul megírtnak érződik. És nem próbálja gyerekeknek szóló kedves kis történetként eladni ezt a tanmesét, vagyis nem ódzkodik attól, hogy a megfelelő helyeken idegen eredetű szavakat használjon. Ralph Steadman illusztrációi szintén felnőttesebbé teszik a könyvet. John Halas 1954-es rajzfilmjét, ha nem is bírálták Disney stúdiós jellegért, komolyságából mégis elvett valamennyit az alakok lekerekített bájossága. Steadman képei ezzel szemben kissé szálkásak, úgymond karcosak, néhol ijesztőek is, és határozottan érettebb, kiábrándultabb hangulatot kölcsönöznek az olvasásélménynek – ahogy a hosszú elbeszélés azt megérdemli.

 

A kötet mindenképp jól elfér a régebbi verziók mellett, és ha választanom kellene, inkább ezt a változatot venném le a polcról, már csak az ízléses kemény borítás és az ehhez illő nagyobb betűméret miatt is.

A szerző életrajza