FőképElérkeztünk a Népek meséi sorozat 18., utolsó részéhez. Ahogy a címből sejthető, ez a kötet a legszínesebb mind közül – s egyben ez mutatja meg leginkább, hogy mennyi olyan népmesei motívum van, ami szerte a világon előfordul.
 
Például a könyv első történetében, melynek címe „A három tigris”, és nicaraguai népmese, a főhős egy óriási madár hátán száll alá illetve át egy másik világba, s közben önnön húsából is fel kell áldoznia, hogy etesse hátasát. Hasonlót találhatunk a Fehérlófia című magyar népmesében, de számos más nép meséjében is. Az viszont fura, hogy tigrisekről szól, amik tudtommal nem élnek Nicaraguában, Közép-Amerikában, de hát találni ennél furcsább dolgokat is a mesékben, nem igaz?
 
Még ennél is egzotikusabb „A csodafa” című polinéz népmese, aminek költői szépségéhez fogható még ebben a sorozatban is ritkán fordult elő. Ahogy humorból is kevés mesében található annyi, amennyi a skót „Piros cipellő” mesében van. „Az elégedetlen” című eszkimó mese attól is megkapó, hogy az élet mibenlétéről filozofál, egy olyan fiú történetén keresztül, aki folyton mindent unalmasnak talál, s egyre sietteti az időt, hogy teljen már, jöjjön más.
 
Került a kötetbe egy kínai mese is, noha volt külön Kínai népmesék része a sorozatnak, de „Az eső ura” gyönyörű történet, jó, hogy olvashatjuk. Ennek is vannak magyar népmesékkel rokon elemei, ugyanakkor a befejezése olyan, ami inkább jellemző távol-keleti mesékre, mint más tájakról származó történetekre. A könyvet és a sorozatot egy örmény népmese zárja a három nagyevő manóról, aminek megfelelőit hazánk folklór kincsében épp úgy megtaláljuk, mint mondjuk az Ezeregyéjszaka meséi között.
 
A kötet illusztrációi a teljes sorozatot nézve is kimagaslóan szépek, ráadásul mindegyik igazodik az adott mese hangulatához, még stílusában is.
 
El tudom képzelni, hogy sokan vannak úgy ezzel a sorozattal, hogy megvették az összeset, feltették a polcra, és elégedetten dőlnek hátra, hogy megtették a magukét azért, hogy ők vagy gyermekeik sok népmesét ismerjenek meg. Nincs is ezzel baj. Én mégis úgy érzem, a Népek meséi mind a tizennyolc része csak arra volt elég, hogy még jobban bele akarjam ásni magamat a világ népmeséibe. Páratlan élmény volt megtapasztalni, mennyi közös van a különféle népek réges-régi történeteiben, s nem kevésbé csodás megérezni az egyéni ízeket, azokat az apróbb-nagyobb dolgokat, amik csak arra az adott népre jellemzőek. De mindez csupán ízelítő, bármelyik népről legyen is szó, még sokkal-sokkal több minden vár felfedezésre.
 
Kezdésként, vagyis folytatásként tudom ajánlani Benedek Elek különféle színű mesekönyveit, netán a Móra Kiadó regék és mondák sorozatát, de a könyvesboltokat, s pláne az antikváriumokat járva még tengernyi gyöngyszemre találhatunk. S hogy miért kellene bárkinek ezt tennie? Túl a szórakozáson, az élményen, a kulturálódáson például azért is, mert ezek a mesék évszázadokat, akár évezredeket túléltek, valószínűleg, vagy legalábbis remélhetőleg minket is túl fognak, és minden korban mondtak valamit az olvasóiknak. Meg azért is, mert azon néhány dolog közül, ami valóban emberré tesz minket, az egyik a mesélés és a mese élvezetének képessége. Olyan áldás, ami összeköt minket azokkal az elfeledett emberekkel, akik ezeket a meséket valaha kitalálták, alakították, megőrizték és továbbadták, és gyakran ez volt minden kincsük.