Főkép

Először is, tisztáznom kellene az eredeti címben rejlő többértelműséget, az angolul 1982-ben publikált regény, a Foundation’s Edge ugyanis nem csupán az Alapítvány „peremére”, hanem annak „előnyére” vagy „élcsapatára”, de az asszociációs háló kiterjesztésével akár annak „legújabb vívmányaira” is utalhat. Hogy ez miért is fontos, kiderül, miközben lelki szemeink előtt kibontakozik az eddigi legszövevényesebb Alapítvány-történet. Ráadásul ezúttal mindkét Alapítvány egyformán hangsúlyos szerepet kap, és a cselekményszálak váltogatása dramaturgiailag tökéletesen előkészített végkifejlethez vezet. De ne vágjunk ennyire a dolgok elébe!
 
Amint az köztudott, az Alapítvány-trilógia újrahasznosított novellákból összeálló, töredékes történetfolyam, amit kizárólag a vezérmotívum, azaz a Hari Seldon által kidolgozott pszichohistória kapcsol egybe. Csaknem pontosan három évtizednek kellett eltelnie, hogy az állandósult rajongói nyomás és a kiadó részéről felajánlott jogdíj rávegye Asimovot a folytatás megírására, és az eredmény számtalan eltérést mutatott a roppant sikeres hármaskönyvhöz képest, sőt, bizonyos szempontokból meg is haladta azt.
 
Mindenekelőtt ez lett a sorozatban az első valóban regénynek szánt regény, és a nagyobb terjedelem átgondoltabb szerkezethez és árnyaltabb jellemkidolgozáshoz vezetett, mindez pedig egyértelműen a mű előnyére vált. Talán épp ennek betudható, hogy megjelenésekor a regény Hugo- és Nebula-díjat is kapott saját kategóriájában, mi több, több mint kétszáz kötet és negyvennégy esztendőnyi alkotói munka után először került fel Asimov-írás a New York Times bestseller-listájára – méghozzá vitathatatlanul megérdemelten.
 
Asimov szinte minden monomániáját beépítette ebbe a regénybe, kezdve a tudományos-logikai érvelésmód gyakori alkalmazásával, ami egyrészt a nagy következtető detektívek kései leszármazottjává teszi a hősöket, másrészt lehetőséget biztosít az Amerikában a Tizenkét dühös ember óta különösen kedvelt courtroom drama (vagyis a drámai feszültséget egy bírósági tárgyaláson elhangzó érvek és ellenérvek révén fokozó történettípus) tudományos fantasztikumbeli adaptálására. Emellett megjelenik még nemcsak az utazás és az eredetmítosz két ősi toposza, hanem az összeesküvés-elméletek újabb keletű motívuma és az Asimovtól szinte elválaszthatatlan robotika témája is.
 
Maga a cselekmény két fő és több mellékszálon fut, rengeteg szerkezeti vagy tematikus párhuzamossággal. Az Alapítvány Föderáció egyik terminusi tanácsosa, Golan Trevize gyanúsnak találja, hogy Hari Seldon időkriptabeli képmása túlságosan pontosan festi le a pillanatnyi történelmi helyzetet annak ellenére is, hogy tervéhez képest akkor is eltéréseknek kellene mutatkoznia ötszáz esztendő után, ha időközben az Öszvér rövid, de pusztító uralma nem rázta volna meg elemi erővel annak fundamentumát. Trevize mindebből arra következtet, hogy az elpusztítottnak hitt Második Alapítvány ügynökei állhatnak a túlságosan precíz finomítások mögött, és mentalista képességeikkel terelgetik a galaxis sorsának alakítóit.
 
Hogy mások figyelmét is felhívja arra, amiben ő potenciálisan végzetes fenyegetést lát, Trevize a tanács soros ülésén nyilvánosságra próbálja hozni felfedezéseit, ám terve megvalósításában meglepetésszerűen megakadályozza őt Harla Branno polgármesterasszony, aki előbb letartóztatja, majd azzal a száműzetéssel felérő feladattal bízza meg, hogy egy hóbortos, kizárólag a tudománynak élő professzor, Janov Pelorat kíséretében induljon el felkutatni az emberiség bölcsőjét, a Galaktikus Birodalom idejében már csupán legendákban és mesékben említett Földet.
 
Közben a Trantoron a Második Alapítvány Stor Gendibal nevű szólója jut hasonló eredményre a Seldon-tervvel kapcsolatban, és ő is külső – ám nyilván harmadik – erő közbeavatkozását feltételezi. Ám neki is meggyűlik a baja politikai ellenfeleivel, mivel a Szólók Asztala az első szóló kivételével neheztel rá, amiért mindenkinél ifjabbként nyerte el a fontos funkciót. Ráadásul mielőtt az irányító testület elé terjeszthetné téziseit, kocogás közben trantori parasztok állítják meg meglehetősen erőszakosan. Gendibal végül egy faragatlan, de kedves parasztlánynak, Sura Novinak köszönheti, hogy ép bőrrel ússza meg a helybéliektől igencsak szokatlan támadást.
 
Ezek után sor kerülhet az elmék harcára is, és miután Gendibalnak részben sikerül meggyőznie szólótársait a veszély valósságáról, és terminusi ügynöke információi alapján Trevize-t nevezi meg a rejtély kulcsának, az Asztal, pontosabban a legifjabb szóló legádázabb politikai ellenfele ráveszi őt, hogy személyesen derítse fel a titokzatos tevékenységek hátterét. Gendibal amolyan lakmuszként magával viszi az útra az időközben csodáló társává szegődött Sura Novit.
 
Minden egyetlen úti cél, a Pelorat professzor szerint a Földdel azonos Gaia bolygó felé tereli a főbb szereplőket, ahol a léptékében a korábbi Seldon-válságokat messze meghaladó krízis körvonalai rajzolódnak ki, és mielőtt eljutnánk a megoldáshoz, számos kisebb, ám cseppet sem mellékes információdarabka birtokába jutunk a Galaktikus Birodalom, az Alapítványok és általában az emberiség – nyilvánvalóan jövőbeli – történelmével kapcsolatban.
 
Aki szereti Asimov elbeszélői stílusát, nem csalódhat a regényben, hiszen egy ereje teljében alkotó fantáziavirtuóz mesterien megírt műve ez. Nehéz nem szimpátiát érezni a főbb szereplők iránt, és a kiváló érzékkel egyik szálról a másikra váltó cselekményvezetésnek köszönhetően még a korábbi részeknél is nehezebb letenni a kötetet. Szinte fájdalmasnak érezzük, ahogy egyre közeledünk az utolsó oldalhoz, az utolsó izgalmas tudásmorzsához és eseményhez. A könyv végére érve az egyetlen vigasz a folytatás, az Alapítvány és Föld azonnali elolvasásának lehetősége.

Kapcsolódó írások:

Gregory Benford–Greg Bear–David Brin: Második Alapítvány trilógia

Kalibán-trilógia
Roger MacBride Allen: Infernó
Roger MacBride Allen: Kalibán
Roger MacBride Allan: Utópia 

 

A szerző életrajza