FőképTibor Fischer magyar szülők gyermekeként született 1959-ben, Angliában, és első regénye, a Booker-díjra is jelölt A béka segge alatt az ’56-os eseményekkel foglalkozik a maga módján, de azóta, amennyire én tudom, nem írt magyar vonatkozású dolgokról. De miért is tenné: ha évente többször jár is hazánkban, alapvetően Angliában él. Viszont legutóbbi regényének főszereplőjét átrepteti Miamiba.

Tyndale, a negyvenes, elvált, dél-londoni ex-világítótest-ügynök igazi lúzer. Munkanélküliként kilátástalan a helyzete, ezért jókor jön volt osztálytársa ötlete, hogy utazzon el helyette Miamiba egy unalmas konferenciára. Tyndale a napfényes Floridában némileg jobban érzi magát, és úgy dönt, ott marad. Ami persze önmagában kevés az üdvösséghez, előbb-utóbb a kölcsönkapott bankkártya is lemerül, kénytelen tehát valami elfoglaltság után nézni, és úgy dönt, ha már ennyire nem jött be a tisztességes élet, amit korábban folytatott, akkor most kipróbálja a tisztességtelent. És mer nagyban gondolkozni, továbbá vesztenivalója sincs: elhatározza, hogy istent csinál magából. Ezt úgy akarja elérni, hogy megrendezi saját halálát és feltámadását. És azt reméli, ezt követően áradnak majd hozzá a hívek, s velük együtt a pénz és jólét.

Aki olvasott már Fischer könyvet, tudja, hogy emberünk szívesen ír őrült fazonokról és helyzetekről, de annyit elárulhatok, hogy Tyndale terve nem egyik oldalról a másikra válik valóra, ámde közben sem kell unatkoznunk, mivel annyi képtelen, sokszor alvilági kalandban lesz része. Igen, és mindeközben folyamatosan olvashatjuk Tyndale agymenéseit az életről, a világmindenségről meg mindenről, melyek között számos idézni való, egyszerre nagyon vicces és keserű életbölcsességet találni. És ilyen az egész könyv: humoros és megkeseredett. Sokszor jutott eszembe Vonnegut, néha meg Nick Hornby, máskor meg, a legzakkantabb szereplőknél (mint amilyen a Felfegyverzett Krisztus templomának Igehirdetője és egyik-másik híve, vagy a két idióta DJ, Muskotály és Bozsolé) még Guy Ritchie filmjei is (pl. A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső), és így tovább. De az egésznek van egy nagyon reményvesztett, kiábrándult, sötét hangulata, olyan, aminek okát hajlamos vagyok Tibor magyar génjeiben keresni, noha kétségtelen, hogy ahol ő él, ott is tenyészik az ilyesmi. De szóval ezt a könyvet a magyarok zöme át tudná érezni.

Fischer felfogása szerint az emberek túlnyomó része vesztes, és aki nem, az is, mert előbb-utóbb úgyis meghal. Nála nincs meg Vonnegut humanizmusa, nála nem érezni azt, hogy de azért még így is szereti az embereket. De miközben a vesztesség mélyére ás, végig magánál tartja humorát, és végül is ez az, ami átsegíti szereplőit és olvasóit is az egészen. A könyv olvasása közben néha felmerült bennem, hogy jó-jó, minden ilyen szar, de mégis, mit akar adni Fischer ezzel az egésszel? És hát ezt: hogy iróniával legalább valahogy át lehet vészelni, és valami kevés jó végül is mindenkinek jut. A könyv befejezése meg olyan, hogy azt nagyon kevés írótól fogadnám el, és Tibor ezek egyike.

Ami a magyar kiadást illeti, a borító nagyon gáz. Figyelemfelkeltő, az tény, de nem tudom, ki venné ennek alapján kézbe – mindenesetre nem biztos, hogy azok a gondolkodásra képes emberek, akiknek szól. A cím sem segít ebben, sőt. Aztán meg 3990 Ft-ért egy rendesebben szerkesztett/korrektúrázott szöveget illene adniuk. A fordítás nem éri el a korábbi Fischer kiadások szintjét, a Tiborra oly’ jellemző nyelvi lelemények nem igazán jönnek át, és néhol a szórendek is magyartalanok, így stílusának férfias szikársága sem működik mindenütt. Ezzel együtt bőven élvezhető a szöveg, és nem csak Vonnegut rajongóknak meg az élet és világ abszurditásain elmélkedőknek, de mindenkinek, aki szereti a fekete humorú sztorikat.