Főkép Népek meséi sorozat 14. kötete csupán hat történetet tartalmaz, de az mind szép és érdekes olvasmány. Nem túl meglepő módon a legelterjedtebb népmesei elemek és toposzok közül a világ másik felén is sokat alkalmaznak: „A boldogság” című mese szegény halásza, akiből egy mítikus lény gazdag embert csinál, mivel megmentette a gyermekét; „A könnyelmű, hiú daru” botor címszereplője, aki inkább önmagával és táncával van elfoglalva, hogysem a télre készülne; a három közül „A legkisebb testvér”, aki persze jó szívű, tisztelettudó és szerencsés; netán a „Vágyódás” vakreményt kergető, életét egy tündérlány miatt elfecsérelő Jumetarója – mindegyikükkel találkoztunk már számtalan más történetben, mesében.

A legfőbb különbségek kulturálisak. Az említett szegény halász, mintegy jó buddhista (netán sintóista) módjára ráébred, hogy a gazdagság, a hatalom nem boldogít, és egy öreg bölcs szavára maga mögött hagyja mindezt, s visszatér régi életmódjához; a darut táncának csodálói, a többi állat segíti át a tél minden nehézségén, és így tovább. És van két igazi, ízig-vérig buddhista tanmese is: Momotaróról, aki megvédi a kóbor kutyát a többi gyerek ütlegeitől, valamint” A butaság diadala” című állatmese, ami egyszersmind a demokrácia bírálataként is olvasható.
 
Az élethez, a természethez, az egész világhoz való sajátos hozzáállás és logika az, ami a japán népmeséket megkülönbözteti nyugati megfelelőik zömétől. A sintó vallás természetimádata, a buddhizmus elfogadó és védelmező viszonyulása minden érző lény irányában, ezek határozzák meg e mesék kimenetelét, mondanivalóját, tanulságát. Abban a korban és helyzetben, amiben a mi nyugati civilizációnk épp van, különösen jó ezeket olvasni. Ugyanakkor épp másságuk, sajátos világuk miatt hiányolom a magyarázó jegyzeteket. A Népek meséi sorozat többi kötetében sincsenek ilyenek, de a befogadást, a megértést itt szolgálnák a leginkább. Hogy miért épp rókává változik a tündérlány, milyen és mikor volt az a korszak, amikor a sógunok még Kamakurából irányították az országot, és így tovább. De persze a mesék ezen kérdések megválaszolása nélkül is élvezetesek és szépek, és üzenetük így is átjön.
 
M. Nagy Szilvia immáron jól ismert, néha kissé groteszk stílusú illusztrációi a tőle látott legjobbak közé tartoznak. Nem imitálta a régi japán festészetet, ellenben a sajátosan alkalmazott keretek (amiken belül színesek, s amiken kívül monokrómok a képek), a finom, pasztellbe hajló színek remekül illenek a mesék egyszerű, tiszta szépségéhez.