Főkép

Nagy hal akadt a horogra: az angol irodalom egyik nagy klasszikusa a magyar irodalom egy másik klasszisának fordításában. Történet a szépségről és esztétikáról, a fiatalságról, a műalkotásról, a lelkiismeret torzulásáról, szerelemről és halálról.

Dorian Gray fiatal és csodaszép. A neves festőt, Basil Howardot elbűvöli ábrázata, ezért meg akarja örökíteni, hogy bűntelen arca fennmaradjon az idők végezetéig. A színen feltűnik Lord Henry Wotton is, aki meggyőzi a festő modelljét, hogy ifjonti szépsége a legfontosabb erénye. Mikor Dorian ráébred arra, hogy fiatalsága nem tart örökké, kijelenti, hogy bármit megadna, ha maga helyett arcképe öregedne. Ebben a fausti pillanatban kívánsága teljesül.

Így semmi nem áll az útjába, hogy hedonista, kicsapongó életmódot folytasson. Mindig friss és üde, ártatlan ábrázata a leggyanúsabb pletykák ellen is kitűnő pajzs, a csábítás pompás fegyvere. Beleszeret egy színésznőbe, aki egy lepukkant színházban játszik Shakespeare-t. Amikor gyenge alakítása miatt egyik éjszaka Dorian nem viszonozza a lány szerelmét, az méreggel vet véget saját életének. Azonban a fiatalember itt még nem áll meg a lejtőn. Mikor Basil Howard értesíti a színésznő, Sybil Vane haláláról, Dorian úgy dönt, felfedi a festmény titkát Basilnak, aki értetlenül áll a kép átalakulása előtt. Ekkor Dorian hirtelen haragja lesújt: egyetlen késszúrással megöli szörnyű sorsának vélt okát. Innen már egyenes az út az ópiumbarlangokig, a teljes züllésig.

Oscar Wilde egyetlen regénye kulcsfontosságú volt az angol irodalom történetében. A viktoriánus kor nevelő-tanító célzatú művészetfelfogását támadó esztéticizmus igen jelentős visszhangot keltett. Képviselői vallották, hogy a művészet egyetlen célja s eszköze a szépség, valamint hogy a művészet nem állhat művészeten kívüli célok szolgálatában.

A mű egyben a viktoriánus társadalom felszínességének is pontos tükörképe. Egy olyan kor, melyben a legfontosabb érték a szépség, nem lehet más, csak külsőséges. Ezt támasztja alá az is, ahogy Lady Naborough megjegyzi Doriannek: „Maga arra született, hogy jó legyen – hiszen olyan jóságos arca van”. Érdekes idézet, különösen, ha Bret Easton Ellis Glamorámájának visszatérő mondatára gondolunk: „Minél jobban nézel ki, annál többet látsz be”. Hiába, a mai kor sem mentes az esztetizáló, felületes szépségimádattól.

A viktoriánus erkölccsel szemben Wilde saját életmódját is meg kívánta védeni a Dorian Gray arcképével. A regényben szereplő férfialakok szoros barátsága visszarepítette szerzőjét egy általa igencsak kedvelt korba, az antikvitásba, melyben külön hangsúlyt fektettek a különleges szépségű, fiatal férfiak iránti plátói, homoerotikus szeretetre.

Érdekességképp megjegyzem, hogy a történetnek létezik egy 1918-as magyar filmváltozata, az Élet királya címmel, amit Deéssy Alfréd rendezett, Lord Henryt pedig az az Olt Arisztid művésznéven is ismert Lugosi Béla alakítja, aki később Amerikában futott be a Drakula-filmekkel.

Az angol szépirodalom e remekművét tehát bátran ajánlom mindenkinek, akit érdekel egy, a maihoz meglepően hasonló felfogású éra kritikája, esetleg a művészettörténet; vagy pusztán szeret gyönyörködni. Csak el ne kárhozzon…

A szerző életrajza 

Kapcsolódó írás:
Bunbury - avagy jó, ha Szilárd az ember (DVD)