Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

John Ajvide Lindqvist: Élőhalottak!

Ezek a svédek nagyon tudnak valamit! A skandináv szórakoztató irodalom kapcsán – akkor épp Lars Kepler ürügyén – már tettem egy pozitív kirohanást a közelmúltban, miszerint a krimik, thrillerek és horrorok területén a 2000-es években a svédek olyannyira eltalálták az olvasóközönséget vonzó fikciót és stílust, hogy mára valóságos, sajátságos irodalmi hagyománnyal van dolgunk. Erre John Ajvide Lindqvist a következő aktuális példa, aki 1968-as születési dátuma ellenére csupán 2004-ben publikált először, akkor viszont valami olyat, amely - Túlozzak? Dehogy túlzok, igaz! - ideológiarengető hatással bírt. Ez volt a Hívj be! (vagy a belőle készült filmváltozat címén: Engedj be!). Amely igazi blaszfémiaként egy lánygyermek vámpírról szólt. Amelyben a kisfiú és a vámpírlány igaz, egymásra utaltsággal fűtött barátságra kelt. S amely ennek ellenére sokkal inkább szólt a szociológiai értelemben vett másságról és annak az interperszonalitásra gyakorolt hatásáról, mint a kézzelfogható vámpírlétről.
 
John Ajvide Lindqvistet szárnyaira vette a siker, a dicsőség és az elismerés, amely aztán egy évvel később egyenesen a zombik közé hajította. Nem, nem ő bukott lefelé a kritikai piedesztálról, hanem belőle bukott ki a vámpírok után a következő téma, amelynek középpontjába az élőhalottakat állította. A hazájában 2005-ben megjelent Élőhalottak! - Hogyan bánjunk velük? a Hívj be! koncepciójához hasonlóan megint csak nem az, aminek első látásra tűnik. Nem zombihorror, ahol az életre kelt (vagy életben maradt) holtak halomra ölik-marcangolják-fenyegetik a megmaradt emberiséget, helyette hatalmas szociális problémát felvető „mi lenne, ha” kérdés, amelyre az alcíme is utal. Mert mi lenne, ha egyszer csak, a borult halottlétből fogvicsorgatva-hirtelen életre kelne egy komplett városhoz tartozó, két hónapnál nem régebben elhunyt porhüvely-sereg? (A lélek az egy másik kérdés, ugyebár.) Lindqvist regényében Stockholmban mindez megtörténik.
 
Egy megmagyarázhatatlan, elektromosvihar-szerű természeti behatás következtében a svéd fővárost elborítják a meg nem haltak, akik valóban zombikhoz mérten, nullának tűnő tudattal ássák a felszínre magukat a temetői magányból, és kezdenek kóborolni az utcákon. A stockholmi egészségügyi szervek a rendőrséggel, majd később a katonasággal együttműködve erednek a valódi élőhalottak éjszakáján az evilágra kallódottak nyomába, és próbálják őket egy (nem fizikailag, hanem orvostudományilag) tető alá hozni. A történet 3 szálon fut, a főhősök pedig hol direktebb, hol közvetettebb módon kerülnek kapcsolatba hasonlóan megdöbbentő élőhalottakkal. Gustav Mahler (hehe) újságíró kicsi unokája is feléled piciny temetői koporsójából; a David nevű stand-up komikus aznap éjjel autóbalesetben elhunyt feleségének sem akaródzik a másvilágra költözni az élettel össze nem egyeztethető sérülései ellenére; és a nyugdíjas Elvy évek óta szenilisen agonizáló férje is hazacsoszog a ravatalozóból.
 
Lindqvist regénye nem bogozza túl az említett szálakat, viszont teljesen lefedi velük a történtek minden érzelmi, etikai, szociális, orvosi és társadalmi aspektusát. Az Élőhalottak! koncepciója valahol hasonló José Saramago Vakság című regényéhez (látomásához), hiszen mindkét esetben előáll egy felfoghatatlan társadalmi helyzet, amelyet (széles értelemben véve) orvosolni kellene, viszont a jelenség természete miatt mindennek megvalósítására nincsenek sem bevett metafizikai egyenletek, sem pedig írott-íratlan erkölcsi normák. Summa summárum: jó döntés lehetetlen, csakis kapkodó, esetleg kényelmes, netán bizonyos nézőpontok felett szemet hunyó. Az Élőhalottak! esetében is szinte mellékes a történtek kiváltó oka. Bár a regény vége vázol egyfajta, vallásba éppúgy, mint filozófiába nyúló magyarázatot, annak értelmezése (elfogadása, elutasítása) képes alkalmazkodni az olvasói beállítódáshoz.
 
John Ajvide Lindqvist stílusa tudja mindazt, ami a belső vívódásokkal terhes érzelmi átfűtöttséghez szükséges. Másképpen fogalmazva: hősei éppen azért képesek közel kerülni az olvasóhoz, mert a sorok közötti-mögötti szimpátiát az „egy közülünk” stílussal teremti meg. A téma hálás és hálátlan egyszerre, élőhalottakhoz nyúlni csakis kesztyűs kézzel lehet, mert a fertőzés könnyen átragadhat a lapokra. Nem nehéz félrecsúszni a szándékkal, ha nem vigyáz az író, Lindqvist viszont végig ügyelt arra, hogy tartsa magát a fentebb vázolt koncepcióhoz. Az Élőhalottak! talán a gondolati-érzelmi megrendültség skáláján nem harap akkorát, mint a Hívj be! vámpírbőrbe bujtatott másság-barátság farkasa, de mindenképpen elgondolkodtató, saját személyes-, rokoni kapcsolatainkba vágó hipotetikus felvetés, amelyből az „akár velünk is megtörténhet”-érintettség révén nagyon, de nagyon nehéz kimaradni. Lindqvist immár 7 kiadott könyvnél tart (magyarul csak az említett 2 jelent meg eddig), úgyhogy van még mit bepótolni. Mondtam már, hogy ezek a svédek nagyon tudnak valamit?


Szilvási Krisztián - 2011. december 2.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (John Ajvide Lindqvist )

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!