Főkép „Tanácstalan voltam abban a tekintetben, hogy vajon mi haszna a művészeteknek, talán egyetlen ágazat, a lakberendezés kivételével. A legpozitívabb gondolatot, ami felbukkant az agyamban, így hívom: »Kanári a szénbányában« művészetelmélet. E teória szerint a művészek azért hasznosak a társadalomnak, mert annyira érzékenyek. Hiperérzékenyek. Felfordulnak, mint a kanári a mérges gázzal teli szénbányában – már akkor, amikor az ellenállóbb fajok egyedei még észre sem vették, hogy valami baj van.”
 
E „Kanári a szénbányában” című írásból való gondolatok több, mint nagy vonalakban megegyeznek a művészetek hasznosságáról alkotott véleményemmel. Ha a valóságról, a társadalom tényleges állapotáról szeretnénk képet kapni, nem a mindent ideológiák mentén szemlélő, és azokhoz igazító történészek tanulmányaiban érdemes kutakodnunk, hanem a tágabb értelemben vett irodalomban – legyen szó magas művészetről, irodalomkritikáról, képregényről vagy akár népszerű televíziós sorozatról –, még akkor is, ha ez utóbbiak az igazságnak csupán egy-egy apró részletét mutatják meg. Fájdalmas, ám bizonyító erejű példa a skandináv thrillerek erőszakképe, ami pontosan azokat a vélhetően régóta lappangó szociális feszültségeket jelenítette meg, melyek végül Anders Breivik iszonyatos mészárlásában manifesztálódtak.
 
E kötetben azonban egyetlen – mind a mai napig megfilmesítetlenül maradt – forgatókönyv kivételével csupa publicisztikát, beszédet és előadást olvashatunk, és ezek azok a műfajok, melyekben kevésbé szimpatikus a kinyilatkoztatás, ami pedig másutt, a fiktív szereplők szájába adva kifejezetten szerethető vonneguti elem, ám itt a kellő távolságteremtés híján szinte kínálja magát az eszmei vitára. Nem tetszik ugyanis a mód, ahogyan Vonnegut kifigurázza Maharesi jógit és a transzcendentális meditációt, vagy ahogy – igaz, csupán sugallva – a kevésbé értékes sci-fi írók közé degradálja az e műfajban alkotó egyik kedvencemet, Arthur C. Clarke-ot, méghozzá mindössze amiatt, mert a könyveiben ő a tudomány mellett teszi le a voksot, és a Földet csupán az emberiség bölcsőjének tartja, ahonnan egyszer talán, magasabb fejlettségi szinten kirajzhatunk a világmindenségbe.
 
Vonnegut ezzel szemben a – vallásokkal közeli rokonságot mutató – humanizmus elkötelezettje, aki nem hisz sem a tudomány jótékony erejében, sem abban, hogy ez a bolygó nem a végleges otthonunk. Az ő hitvallásai sokkalta emberközelibbek, például: „Enni adni az éhezőknek, inni adni a szomjazóknak, felöltöztetni a ruhátlanokat, befogadni az otthontalanokat, meglátogatni a betegeket és rabokat, kiváltani a foglyokat, és eltemetni a halottakat.” Nem lehet véletlen, hogy az utolsó két tétel kivételével Vonnegut a Bibliából (Máté 25:35-46) merít ihletet az irgalmasság hét testi cselekedetének felsorolásához a „Felfelé jobb, mint lefelé” című előadásban. És bár a gondolat maga kétségkívül nemes, az író itt prédikál – és ez, akárhogy nézzük is, nem áll jól neki.
 
Közben rengeteg felvetésével és bírálatával nehéz nem egyet érteni. Az önmagukat kereszténynek csak vallók, de a keresztényi szeretetet nem gyakorlók (főleg az egyházi és politikai vezetők) kétszínűsége, a tudósok közveszélyes naivitása, a kapitalizmus igazságtalan hierarchiája (hogy vonneguti terminusokkal éljek: a nyerők és vesztők reménytelen elkülönülése és szembenállása), az elgépiesedés és elmagányosodás  valós veszélye, a személytelen nagyvállalati attitűd társadalmi térnyerése mind-mind elgondolkodtató, fenyegető problémák, melyek sokakat foglalkoztatnak, és melyekre a tudománynál sokkalta relevánsabb válaszokat adnak a különféle vallások – amennyiben azokat megfosztjuk hatalmi törekvéseiktől. És ki ne értene egyet azzal, hogy szükség van a művészetekre is, ráadásul jóval nagyobb szükség, mint a tudományok által táplált-gerjeszetett, úgynevezett haladásra?
 
De mennyivel emberibb, esendőbb az a Kurt Vonnegut, aki a Playboy terjedelmes mélyinterjújában fejti ki véleményét a tárcákban és előadásokban érintett témákról, ám azok kimódoltsága nélkül. Ahogy akadnak valóban őszinte és pózmentes írások is, mint például a „Biafra, Az elárult nép”, melyben a szerző az általa különösen nagyra tartott Új Újságírás módszereit adoptálva (elsőre talán meghökkentő lehet, hogy az ifjú Bret Easton Ellisre ugyanez a stílusirányzat hatott), személyes élményein keresztül, erkölcsi ítéletét legfeljebb sejtetetve mutatja be a nigériai népcsoport szabadságharcának okait és bukását. Leghívebb mégiscsak a tiszta irodalomban: az „Állhatatosság” forgatókönyv-tervezetében marad önmagához, hiszen itt az irónia különböző rétegein átszűrve jut el hozzánk a vonneguti üzenet – mert ne legyenek illúzióink, Vonnegut bevallottan tanítani akart, és ahogy idősödött, didakticizmusa is egyre markánsabbá vált.
 
Stílusa ezzel együtt még a keményen kritikus (és néha joggal kritizálható) írásokban is ironikus és sokszor kacagtató maradt; fekete humora azonnal felfedezhető például az olyan, párszavas ismétlésekkel központozott szövegekben, mint az „Excelsior!”. A gördülékeny és mindvégig Vonnegut szelleméhez hű fordítás Révbíró Tamás munkáját dicséri, így a kötet az életmű eddig megjelent darabjaihoz méltó módon tölti ki a hosszasan, évtizedeken át tátongó hiányt. A teljességet persze még mindig nem értük el, mivel a régebbi művek közül a Happy Birthday, Wanda June című dráma lefordítása még vár valakire. Egy hatalmas lépéssel mégis közelebb kerültünk, és ez Vonnegut minden magyar rajongóját nyilván nagy boldogsággal tölti el.
 
Tartalom:
„Ha Isten ma is élne” – Előszó a magyar kiadáshoz
Előszó
Sci-fi
Futó találkozások a vízi úton
Hahó, Vega!
Tanítani a taníthatatlant
Hát nirvána, az nálunk nincsen
Állhatatosság
Egy őrült mászkál szabadon odakint
Excelsior! Megyünk a Holdra! Excelsior!
Kanári a szénbányában
Jó rakéták, jó modor, jó éjszakát
Miért olvassák Hessét
Túlfűtötten Indianapolisban
A titokzatos Madame Blavatsky
Biafra: Az elárult nép
Felfelé jobb, mint lefelé
Kínzás, nyüszítés
Apám legboldogabb napja
Gondolatok a saját halálomról
Maga Isten is szégyenkezik
Gondolhatatlant gondolni, kimondhatatlant mondani
Mi a jó Amerikában
Hívják meg Rita Raitot Amerikába
Banánkrémtorta
Politikai kór
Playboy-interjú
 
A szerző életrajza

Részlet a regényből