Főkép Ha jól számolom, akkor ez már a negyedik magyar nyelvű kiadása az 1943-ban született Ian Watson túlzás nélkül kultikussá patinásodott trilógianyitó regényének. Az első megjelenés 1992-ben felkavaró élmény volt, mivel nem emlékeztetett semmire, ami addig megjelent magyarul. Elismerem, nem váltotta meg a világot, és már akkor sem tartottam csúcskategóriás sci-fi regénynek, ellenben az akkoriban virágkorukat élő, különféle játékokhoz kreált világok élettelibbé, vásárlóbarátabbá tételéhez megrendelt regények közül (Shadowrun, AD&D, Earthdawn, stb.) messze kiemelkedett. Vicces módon a Warhammer középkori verziójához írt, és magyarul is közreadott David Ferring történeteknél is sokkal jobbnak bizonyult.
 
Az eltelt évek során pár alkalommal újra elővettem, elolvastam, és érthető módon mindig változott a véleményem róla – épp ezért voltam kíváncsi, hogy most, pár évvel később miként hat rám. Másként, egészen másként. Érdekes módon ezúttal nem a történet fogott meg, úgy tűnik az utóbbi időkben már nem jelent akkora izgalmat, ha rengeteg csűrcsavar tarkítja a főszereplők életét, és az ármánykodás, összeesküvés annak szerves része; sokkal inkább megcsodáltam Watson stílusát, ahogy egy szimpla táblás játék alapján megteremti az emberiség hatalmasra duzzadt birodalmát, amely annak ellenére népesíti be az ismert világegyetem nagy részét, hogy évtizezredek óta harcol a Káosz erői ellen.
 
Gyakorlatilag az Inkvizítor egy képeskönyv erről a mindenségről, s ebbéli minőségében nincs is más szerepe, mint az egymás után sorjázó oldalakon a laza kerettörténet során a lehető legváltozatosabb helyszíneket mutassa meg nekünk. Ezen cél teljesítése nagyon jól sikerült, nem is emlékszem hamarjában, ki volt képes ennyire hihetően, lényeget megragadóan írni a káoszról, elfajzott mutánsokról vagy elmebeteg kinézetű városokról. De ugyanilyen hatásosak a rend területeiről szóló leírások, melyekből kiderül, milyen is az élet a Császár fényében.
 
A világ általános leírásához képest csak a főszerelő inkvizítor (Jaq Draco) alakja mondható kidolgozottnak, három társa (navigátor, törpe technikus, orgyilkos) inkább csak jelzésszerűen van jelen, de meglátásom szerint ez az elnagyoltság inkább előny, mint hátrány, mivel így – fura módon – megvan az a távolság az olvasó és a szöveg között, aminek köszönhetően a könyv egy az egyben hozza azt a kaotikus hangulatot, amit ezek után óhatatlanul társítunk a világhoz, és amit igazából a többi, eddig megjelent regény csak gyengíteni tudott, erősíteni nem.
 
A teljességhez hozzátartozik, hogy angolul az évek során hihetetlen mennyiségű regényt írtak a Warhammer 40.000 univerzumhoz, amiből nálunk ha jól számolom, csak három sorozat (Gaunt Szellemei, Dawn of War és az Inkvizítor) jelent meg – de ezek között Watson könyvei egyértelműen a legjobbak, mert a cselekmény mellett sikerült szinte tapinthatóvá tennie a távoli jövőt hangulatát.

Részlet a regényből