Főkép

Galaktikus kor 12 020-at írunk. Immár 10 000 éve annak, hogy a birodalmi seregek tűzzel-vassal megteremtették a Tejútrendszer politikai egységét egy korona alatt egyesítve a több millió lakott bolygó trilliárdnyi polgárát. Ennek a roppant, soha nem látott méretű államalakulatnak a központja a Trantor bolygó, mely egyedülálló a Galaxisban, ugyanis 40 milliárd lakosa még évszázadokkal korábban hatalmas fémkupolákkal fedte be a teljes felszínét, egyetlen összefüggő várossá alakítva a világot.
 
A csúcstechnika, a luxus és a pazarlás e hatalmas Babilonjába érkezik a fiatal matematikus, Hari Seldon, hogy a tízévente megrendezett tudományos konferencián előadást tartson a pszichohistóriáról. Ez az általa kifejlesztett új diszciplína elméletben lehetségesnek tartja a jövő megjóslását a nagyobb embercsoportok kollektív viselkedésmintáiból kiindulva. Így nem is meglepő, hogy a mindenhol jelenlévő birodalmi titkosszolgálat közvetlenül a konferencia után lecsap Seldonra, és I. Cleon császár elé citálja a matematikust, hogy „jövőmondását” az imperátori rezsim szolgálatába állítsák.
 
Seldon csak egy hajszállal kerüli el az azonnali halált, amikor kénytelen ráébreszteni a császárt, hogy a pszichohistória nem több egy matematikai-logikai játéknál, következésképpen gyakorlati haszna a nullával egyenlő. Azonban a fiatal Seldon igazi megpróbáltatásai csak most kezdődnek, ugyanis az Eto Demerzel vezette császári titkosszolgálat elhatározta, hogy szoros ellenőrzés és irányítás alá vonja a tudós életét, nehogy a pszichohistória a császár ellenségeinek kezébe kerüljön. Seldonnak csak a rámenős és minden hájjal megkent újságíró, Chetter Humin segítségével sikerül kitörnie a titkosrendőrök egyre szűkülő gyűrűjéből, azonban a ravasz zsurnalisztának is megvannak a saját céljai.
 
Hummin szerint a nagy múltú Galaktikus Birodalom az évtizedek óta tartó béke és prosperitás, valamint I. Cleon minden kétséget kizáróan sikeres uralkodása ellenére egyre gyorsabb tempóban hanyatlik. A mindentudó újságíró biztos benne, hogy a mélyben húzódó ellentmondások, a társadalmi és gazdasági feszültségek a Birodalom szétesésével fenyegetnek, mely esetben az emberiségre egy új, minden eddiginél borzalmasabb, sötét kor köszöntene. Az emberiség utolsó reménye Hari Seldon pszichohistoriája, melyre természetesen minden nagyobb politikai csoportosulásnak fáj a foga. Megindul az őrült hajsza a Trantor felszínén a fiatal kutatóért, aki kénytelen folyamatosan bujkálva és menekülve, orvgyilkosok kereszttüzében megoldani a világtörténelem legnagyobb matematikai problémáját, hogy megmentse az emberi faj jövőjét.
 
Az Alapítvány sorozat első kötete sok szempontból egyedi a pszichohistória köré épülő regények között. Az Alapítvány előttben Asimov sokkal nagyobb hangsúly fektet a környezetre, a helyszínekre, mint az tőle megszokott; bizonyos részeknél úgy éreztem, hogy a történet kissé háttérbe szorul, és a különböző – mellesleg roppant érdekes – társadalmak története és kultúrája az elsődleges. Az író mesteri leírásainak és szárnyaló fantáziájának köszönhetően a Trantor különböző részeinek bemutatását ugyanolyan feszült figyelemmel és érdeklődéssel olvastam, mint A Második Alapítvány, illetve Az Alapítvány pereme mentálisan vívott csatáit.
 
A regény főszereplője valójában nem Hari Seldon, hanem maga a Trantor; továbbmegyek, Az Alapítvány előtt ennek a planétának íródott. Valószínűleg ez a – leginkább egy hatalmas űrállomáshoz hasonlítható – bolygó már az első alapítvány-történet írásakor megragadta Asimov fantáziáját, hiszen munkásságában többször is helyszínként szerepelteti. Szerintem ez a méhkaptár szerű planéta a Kr. u. 4. századi hanyatló Róma párhuzama. Seldon kalandjai idején pompája és ragyogása már túlhaladt tetőpontján, a lassú hanyatlás jelei már mutatkoznak. Asimov mesterien termeti meg az alig észlelhető sebességű romlás borzongató, keserédes hangulatát, mely búskomor, elégikus – olykor már entrópikus – alaphangként végigkíséri az olvasót.
 
A regény egyik legkülönlegesebb vonása a különféle trantori kultúrák teremtésmítoszaiban rejlik, ugyanis ezeket olvasva Asimov más írásaira ismerhetünk. A szerző teljesen hiteles módon homályosítja a saját maga által lefektetett történelmi tényeket elvont eredetmítoszokká még sokszínűbbé téve az általa teremtett világot. A regény ezen aspektusa különösen érdekes, hogyha olvastuk a szerző Robotok és Birodalom című művét, ugyanis Asimov az eredetmondák kitalálásakor főleg ebből merít.
 
Minden sci-fi rajongónak gondolkodás nélkül ajánlhatom ezt az igényes kötetben kiadott alapművet, mely végig tartja magát az Asimovtól megszokott magas színvonalhoz, és minden kétséget kizáróan méltó arra, hogy az eredeti Alapítvány-trilógia előtörténeteként jelenjen meg.

Kapcsolódó írások:

Gregory Benford–Greg Bear–David Brin: Második Alapítvány trilógia

Kalibán-trilógia
Roger MacBride Allen: Infernó
Roger MacBride Allen: Kalibán
Roger MacBride Allan: Utópia 

 

A szerző életrajza