Főkép

A Sötétpenge Malus sorozat első darabja, A démon átka elsősorban a brutális és véres akciói, illetve sötét légköre miatt lett emlékezetes, s aki megkedvelte ezt a stílust, annak nyugodtan ajánlom a második kötetet is. De az is megtalálhatja a második kötetben azt, amit keres, aki egy kicsit több változatosságra vagy bonyolultabb cselekményre vágyik, hiszen a Vérvihar ezekben sem szenved hiányt, az írópáros nagyszerűen találta el az arányt a vérengzés és az összetettebb események között.
 
A démon átkában Sötétpenge Malus, a vaulkhar (a sötételfek birodalmának egyik vezetője) fattyú fia a Káoszpusztákon tett látogatása során rábukkan egy ősi démon börtönére, azonban kapzsisága miatt kiengedi a rabságra ítélt szörnyet, aki ugyan teljesen kiszabadulni nem tud, de megszállja a sötételf testét. Örökké a démont kell szolgálnia, hacsak nem talál meg hat rég elfeledett ereklyét egy év alatt, akkor ugyanis Tz’arkan (és ezzel együtt Malus is) véglegesen szabaddá válik. A Vérviharban a következő bálvány után ered, amelynek a megszerzéséhez minden erejét összeszedi, s képes még testvéreit – a bájos szépségű Yasmirt; a rettegett kalózt, Bruglirt; Khaine papját, a varázsló Urialt; illetve a sötét hatalmat szolgáló Nagairát – is elárulni.
 
Az előző kötettel ellentétben ezúttal nem a pusztító küzdelmeken van a hangsúly – ettől függetlenül még mindig számos csata szerepel a regényben – hanem a háttérben húzódó titkos szövetségek, a családon belüli ármánykodások kerülnek előtérbe. Ennek megfelelően a sötét hangulat is felenged egy kicsit, a humor is nagyobb szerephez jut, s talán ennek is köszönhető, hogy a könyv összképe sokat javult. A gyilkosságok számának csökkenésével járt, hogy az akciók nem érződnek öncélúnak és feleslegesnek, szerves részét képezik az események láncolatának, kiegészítik a többi szórakoztató elemet.
 
A karakterek körében is minőségi változás figyelhető meg, feltehetően az összetettebb történetnek köszönhetően. A korábbiakhoz képest érdekesebbek lettek, mélységet kaptak, bár a mellékszereplők közül néhányra még mindig nem jutott elég idő ahhoz, hogy a drámainak szánt haláluk kellő hatást érjen el. Egyes figurákat – mint az egyik csatlós, Hauclir – viszont kimondottak jól eltalált a szerzőpáros, szimpatikusak lettek, s kellemesen színezték a Malus miatt kissé nyomasztó és kegyetlen légkört, azonban mások még jóval több lehetőséget tartogatnak, mint amennyit eddig kihasználtak – ilyen a démon, Tz’arkan alakja is.
 
Az első részhez képest kimondottan pozitív meglepetés, lényegesen jobban élveztem, még ha meg is maradt a könnyedebb olvasmányok szintjén. A véres csaták helyett az árulásokra koncentrált, így a cselekmény is sokkal szórakoztatóbb lett – legalábbis azok számára, akik többet várnak a közel négyszáz oldalon át húzódó akciónál. Bizakodásra ad okot ez a második kötet, kíváncsi vagyok a folytatásra, remélem, hogy az sem okoz csalódást.

Részlet a regényből