Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...

Ishiguro nevét a Napok romjai című könyve (és az abból készült film) kapcsán hallhattuk először. Bizonyára volt, akit úgy megütött már az is, hogy nyomban igyekezett is elfelejteni, mások meg zseniként tekintenek rá, és várják, mikor ír végre valami újat. Merthogy ez a legutóbbi regénye, 2005-ben jelent meg angolul, és magyarul is már a második kiadásnál tartunk... (Viszont van több olyan, amit még nem adtak ki nálunk.)
 
Bizonyos értelemben a Ne engedj el... nagyon hasonlít a Napok romjai-ra. Ott is, itt is belülről látunk egy (vagy több) életet, ami teljesen kizökkent, legalábbis normálisnak, társadalmilag jelenleg elfogadottnak nem nevezhető értékrend szerint zajlik, épül fel, történik. Egyes szám első személyben meséli el Kathy H. az élményeit, amiket a Hailsham nevű magániskolában és az onnan való kikerülése óta szerzett. Az olvasó talán néhány pillanatig úgy érezheti, tipikus angol regény ez, de Ishiguro igazából már az első oldalon világossá teszi, hogy nem az. Hogy valami itt nem stimmel. A donor szó már ott felbukkan, és nagyjából a regény felénél az is kiderül, hogy egészen pontosan miféle emberek is a történet szereplői. Illetve nem egészen pontosan, mert Ishiguro számos kérdésre nem ad választ, ami zavarhatja az olvasót, de... ő ilyen, ő így ír, és ettől számomra csak még inkább hiteles.
 
Kathy elbeszéléséből megtudhatjuk, milyen volt Hailsham-ben diáknak lenni, kiváltságosként, mégis arra készülve, hogy különféle szerveiket majdan odaadományozzák beteg embereknek. Oldalról oldalra, apránként adagolva bomlik ki előttünk ez az iszonyatos, elborzasztó történet, az apró részletek, amik között nincsenek orvosiak, boncolósok, véresek, de annál jobban odavág az olvasónak az, ahogy Kathy lelkivilága feltárul. Már ha van lelke... mert ez is egy kérdés a regényben, ami felmerül, bár nem központi.

Lehet azon vitatkozni, hogy vajon ezeknek a szerencsétleneknek, akiket úgy alkottak meg és úgy edzenek, okítanak és formálnak, hogy donorok legyenek belőlük, akik kérdés nélkül, magától értetődő természetességgel áldozzák fel szerveiket és életüket a „normális” emberekért, szóval hogy ők embernek számítanak-e, van-e lelkük, de szerintem nem ez a legfontosabb, pláne, hogy erre viszonylag világos választ ad a szerző. Azt már nehezebb volna pusztán a könyvben leírtakkal megmagyarázni, hogy a szereplők miért nem próbálnak meg kitörni a mi szemszögünkből halálra ítélt, értelmetlen létükből, vagy miért nem próbálják erősebben, jobban. Meg hogy hogyan lehetett emberi lényeket ilyenné nevelni, hogy önként mennek a vágóhídra...
 
Maga a téma, ez az alternatív(?) Anglia olyan, hogy Philip K. Dick, Orwell, Huxley, és még sokan mások is megírhatták volna, bár bárki mástól egészen másmilyen lett volna. De ez a donor dolog szerintem csupán az elsődleges olvasata a regénynek. Amúgy viszont azt gondolom, olyan ez az egész olyan, mint valami elmosódott sziluett, mint egy rorschach teszt. Mindenki azt lát bele, amit akar. Olvastam különféle véleményeket, és sokan nem értették, mire a felhajtás a könyv körül. És ez így van jól. Tartok tőle, hogy kell hozzá némi olyan érettség, amit keserű tapasztalatok hoznak csak el.

Szerintem ugyanis ez a regény olvasható úgy is, mint jelen korunk, jelen kultúránk és társadalmunk tükörképe. Az 1984 és a Szép új világ sajátos keveréke, tisztán belső nézőpontból elénk tárva. Ahogy minket kinevelnek, hogy mivel foglalkozzunk, hogy mire szórjuk el az időnket és az annak árán szerzett pénzünket, ahogy belénk programozzák a sok hülyeséget. Aki járt már valamilyen hivatalban, vagy akár csak orvosi rendelésen, azt már minimum meglegyintette a szele annak az érzésnek, hogy az ember csak egy sorszám, felcserélhető, ágyúba tölthető, kiirtható, mert a társadalomnak nem fog hiányozni.

Beszéljünk nyugdíjreformokról, munkajogról?! Vagy rángassam ide, milyen volt az élet akár csak néhány évtizeddel ezelőtt is, amikor az embereket még nem idióta, üres, butító tévéműsorok „szórakoztatták”, hanem könyvek, vagy nagy beszélgetések?! Amikor még remegve lehetett várni a postást, hogy hozza távol élő barátaink levelét, akikkel most annyi az összes kommunikáció, hogy rányomunk a like gombra, ha feltesz valami vicceset a facebook-ra?! Szerintem ez a könyv erről is szól, de mondom, szerintem, nem kell, hogy más is ezt lássa bele, ez nyilván az én nyomorom, az én parám, más meg majd mást lát abban a fekete-fehér ábrában...
 
De nyomasztó és lehangoló könyv ez akkor is, ha nem vetítem rá a fentieket. Hogy Ishiguro képes annyira hihetően visszaadni egy 31 éves, leendő donor gondolkodásmódját, stílusát. Meg mindaz, amit elmesél, az az embertelenség, meg hogy az a néha-néha felvillanó, csekélyke remény is rendre hiábavaló... Meg persze Norfolk... Meg hogy szinte alig kerül elő a regényben az a szó, hogy szeretet… És az is, hogy mindeközben mégis ad valamit, ami... emberi? Nem is tudom... Mindenesetre meg tudja viselni az embert a Ne engedj el..., mégis nagy élmény...
 
Részlet a regényből


Uzseka Norbert - 2011. augusztus 30.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!