Főkép A Red Hot Chili Peppers egy Los Angeles-i zenekar, mely a ’80-as évek elején indult, és mára minden idők egyik legnagyobb rock bandájává nőtte ki magát. Zenéjük kezdetben attól volt forradalmi, hogy fehér létükre keverték a rap-et és a funky-t a punk- és rockzenével, és még sok minden mással, és a ’90-es évek eleji alternatív rock robbanás egyik fő alakjává lettek. A mai Chili persze már nagyon más, mint aminek annak idején indult, de az volna a fura, ha nem így lenne.
 
Amúgy valószínűleg a legtöbb, bizonyos magasabb kort már megért magyar ember akkor találkozott először a Chilivel, amikor Árkus József Parabola című műsorában bevágtak egy részletet egy koncertjükről, amikor egyetlen zoknit viselt mind a négy fickó, s azt is a farkukon. Bizony, ilyen elvetemült dolgokat is csináltak Chili-ék a korai időkben. És a könyv egyik nagy erénye, hogy ezeket a sztorikat szépen el is mondják a tagok.
 
Eddig két Chili-hez kapcsolódó könyv jelent meg magyarul. A Scar Tissue Anthony Kiedis énekes életrajza volt, amiben brutális őszinteséggel mesélt drogos éveiről. A másik meg egy elég szimpla zenekari történet, amihez hasonlóból tizenkettő egy tucat. Ez a képekkel teli, böhöm nagy kötet mindkettőtől különbözik. Egyrészt nem ás olyan mélyre, mint a Kiedis cucc, másrészt nem is olyan alapos, mint a másik. Viszont nem is ilyen-olyan interjúkból van összeollózva, és az RHCP tagok mellett az adott korszak és történések még élő szereplői is megszólalnak benne, ki-ki a rá jellemző stílusban. A szöveg végig nagybetűvel van szedve, de igazából nem egy hosszú könyv ez, viszont végig élvezetes. Mindenféle dolgokról, eseményekről lehet itt olvasni, a korai idők vadulásaitól kezdve Hillel Slovak gitáros halálán, John Frusciante érkezésén, kiválásán majd visszatérésén át napjainkig – már legalábbis addig, amikor az ízig-vérig művészlélek John újra kilépett. Mert az új Chili lemezen már sajnos nem ő penget. Jelen pillanatban még nem tudni, milyen is az anyag, az egy szem már hallható dal alapján még bármi lehet, de John sajátos egyénisége, gyönyörűséges gitárjátéka mindenképpen hiányozni fog.
 
Szóval, vannak itt jó sztorik, humorosak épp úgy, mint döbbenetesek, és az a jó, hogy ilyen rövidebb, velősebb formában is átjön rajtuk az adott korszak hangulata. Hogy milyen is volt a ’80-as évek Los Angeles-ének kísérletező underground színtere, vagy épp, hogy milyen lemezmilliókat eladott, arénákban, emberek tízezrei előtt fellépő zenekarnak lenni. Közben a zenészek múltjáról, gyökereiről is sokat megtudunk, meg hitvallásukról, elveikről. És az az elcsépelt szöveg, hogy mindenki külön világ, a Chili esetében 100-szorosan igaz, a két örök tesó, a basszer Flea és Anthony, a metalosabb vonalról érkezett, langaléta Chad Smith dobos, na meg a már-már (csoda)gyerek fejjel a bandába került, s aztán annyi hihetetlen dalt szerző Frusciante. Meg a többi érintett is, de azért tény, hogy ez a klasszikus négyes, a Chili legnagyobb sikereinek (vagy mondjuk inkább így: legsikerültebb dalainak) szerzői.
 
A könyvhöz nem a jobbára jól ismert fotókból válogatták ki a képeket. Ez persze azt is jelenti, hogy elég sok közöttük az inkább érdekes, kordokumentum számba menő, mintsem fényképészetileg kimagasló, poszterre, újságcímlapra, lemezborítóra való felvétel. De ezeken is átjön az a jellegzetes Chili feeling, a kirobbanó energia, a jókedv, ami zenéjüket jellemzi.
 
Az egész könyvre, úgy mindenestül igaz, hogy rengeteg mélyebb pillanat meg gondolat van benne, összességében azonban nem egy történelemóra, hanem szórakoztató olvasmány, amiben a szükséges adatok is fellelhetőek, de a hangsúly nem ezeken van. Nincsenek elemzések, relatíve kevés dalról tudjuk meg, hogy íródott, mi ihlette, akármi, de amit viszont beleraktak, az mind érdekes és élvezetes. És az olvasó közelebb érzi a csapatot magához, és menthetetlenül berakja valamelyik CD-jüket. Onnantól meg úgyis minden rendben.