Főkép Az „utolsó magyar”, dacos, küldetéstudatos, a tébollyal incselkedő vátesz-költő, kinek látomásos, szimbolista költészetére leginkább a súlyos és veretes jelzők illenek. Valaki, akit kizárólag komolyan lehet venni, s hiányzik belőle a humor, a könnyedség, hiszen teli van nemes gőggel és megváltó ideákkal. Valaki, aki az ivást, a világfeledtető részegséget sem vetette meg, kiválasztotti sorsához pedig éppúgy hozzátartozott a marcangoló szerelem, mint a halál első leheletével rémisztő bujakór.
 
Korábban sosem hallott szóösszetételei iskolát teremtettek, legszebb verssorai elközhelyesedtek, eredeti környezetükbe visszahelyezve mégsem hatnak megkopottnak, gondolataival pedig bárki könnyen azonosulhat, bennük egyaránt felfedezheti önmagát, magyarságát és emberségét, a szépséget, a gyönyört és a pátoszt, az örök aktualitást és a pillanat végtelenné tágítását.
 
E gondolatokat ültették el fejemben a költőről szóló költők, a késői pályatársak, akik egy leleményes szerkesztő egykor talán kósza ötletének köszönhetően eleget tettek a felkérésnek, és kiválasztották öt-öt kedvenc Ady-versüket, majd ehhez kapcsolódva e kötet lapjain pár oldalban, esetleg mindössze néhány bekezdésben megosztják velünk Ady-élményüket, elmondják, mit adtak és miért oly fontosak nekik a megnevezett költemények, s miért fontos számukra maga az életmű.
 
Ágh Istvánt például gyermekkorára emlékezteti a gyakorta felbukkanó ló-motívum, Csoóri Sándor viszont, aki valóban amolyan házi feladat-féleként tálalja eszmefuttatását, a viszonylagos elfeledettségből indul ki és a mindenkori lázadóig jut el, Lukács Sándor pedig sorra veszi a kiszemelt verseket, úgy mondja el a róluk támadt gondolatait, melyek nem feltétlenül értelmezők, inkább saját impresszióiról árulnak el sokat.
 
Papp Zoltán ezzel szemben mélyelemzéssel áll elő, és a középpontba az eredetileg hegedűként megfogant „fekete zongora” köré építi fel kis esszéjét. Lator László lakonikus arcképet fest meg Adyról, míg Ferencz Győző arról vall, mennyire későn kedvelte meg Adyt és tudta befogadni valódi nagyságát. A legterjedelmesebben – és ebből eredően a legtartalmasabban is – Kodolányi Gyula vázolja fel, miben áll Ady zsenije, Szepesi Attila és Tóth Erzsébet ugyanakkor magvas, terhes gondolatokkal árnyalja a bennünk lassan teljessé váló képet.
 
Válogatásként kellően reprezentatív, mégsem konvencionális az Ady-versek e vékonyka gyűjteménye, a róluk és költőjükről elmélkedő írásokkal kiegészülve azonban rendkívül tanulságos kötetet kap kezébe a poézistől még el nem pártolt olvasó.
 
Tartalom:
A versek
Éles szemmel
A Hortobágy poétája
Este a Bois-ban
A fekete zongora
Az ős kaján
Mária és Veronika
Krisztus-kereszt az erdőn
Álmom: az Isten
Isten, a vigasztalan
Magyar jakobinusok dala
A Halál-tó fölött
A Hadak Útja
A grófi szérűn
A halál lovai
Sem utódja, sem boldog őse
A föl-földobott kő
Séta bölcső-helyem körül
Zúg-zeng a jégcimbalom
Bolond, halálos éj
Kisvárosok őszi vasárnapjai
Másokért halunk meg
Fájdalmas, bús kitérő
A föltámadás szomorúsága
A távoli szekerek
Az eljátszott öregség
A tűz márciusa
Elbocsátó, szép üzenet
Ha messzebbről nézem
Őszülő erdők rettegése
Ember az embertelenségben
Emlékezés egy nyár-éjszakára
Intés az őrzőkhöz
A nagy tivornyán
Az eltévedt lovas
A nagy Hitető
Új s új lovat
 
A magyarázatok
Ágh István: Ady Endre lovai
Csoóri Sándor: Született lázadó. Adyról néhány sorban
Ferencz Győző: Kései csatlakozás
Kodolányi Gyula: Ady Endre 1909-ben: a novellista, a festő és a sámán
Lator László: Isten, ember, jelenések
Lukács Sándor: Öt Ady-versről
Papp Zoltán: Nagyon fekete zongora
Szepesi Attila: Ady-örvények
Tóth Erzsébet: Az utolsó magyar