Főkép Közhelynek tűnik, de az állítás teljesen igaz: a Csontbrigád Rejtő Jenő (1905. március 29. – 1943. január 1.) legkomorabb, az életműből teljesen kilógó darabja, amiben a haláltáborok hangulatát idézte meg. Nem hiszem, hogy látnok volt, elvégre a könyv 1938-ban jelent meg első ízben, és ekkor már léteztek nem hivatalos beszámolók a koncentrációs táborokról, de ettől függetlenül tény, Rejtőnek sikerült megragadnia a lényeget.
 
Ezt az értelmezést előtérbe helyezve többnyire elfelejtődik, hogy a Rejtő könyvek – hacsak nem kalandregényről van szó – általában krimi alapra építkeznek. Ezúttal sincs másként: egy megoldatlan gyilkosság szolgál alapul a történethez, ami egyébként a Francia Idegenlégióban játszódik.
 
Aktuális főszereplőnk Henry Fécamp kivégzés helyett került a légió haláltáborába, miután annak rendje és módja szerint bűnösnek találták gyilkosságban, kémkedésben és hazaárulásban. A könyv gyakorlatilag a büntetéséről szól, miként próbálják vallomásra bírni, megtörni, milyen az élet a világ végén, hogyan telnek a tábor hétköznapjai, miként lehet túlélni mindazt a szörnyűséget, ami itt vár rá.
 
Az embertelen körülmények között foglyok és rabtartók mind fizikailag, mind mentálisan sérülnek, s ezt a beteges, reménytelen hangulatot Rejtőnek sikerült valami bámulatos megjelenítő erővel visszaadnia. Ráadásul nem az erőszak kendőzetlen leírásával, vagy a gyakori halálesetekkel éri el mindezt, egyszóval semmi szenzációhajhászás, pusztán a szavak erejének köszönhetően érzi rosszul magát az olvasó.

Töredezett, gyakran csonkán maradt mondatok, a leírások hiánya jelzi, az itt élők számára a külvilág már nem jelent semmit, nekik a mindennapi életben maradás is komoly feladatot jelent, a jövő pedig ismeretlen fogalom. Itt, a földi pokol tornácán, ahol látszólag semmi sem számít, Rejtő arra a kérdésre keresi a választ, hogy mitől ember az ember, megéri-e rossznak lenni, vagy inkább maradjunk jók?
 
Természetesen a befejezés összhangban van a kor ponyvaelvárásaival, valamint az életmű többi kötetével, szóval annyira nagy meglepetések nem várnak búcsúzóul az olvasóra, de amíg eljutunk oda, az úgy gondolom, emlékezetes túra lesz. Ráadásul az utolsó sorok inkább nyugtalanítóak, mintsem vigasztalóak.
 
„A történetben most mindenkiről elmúlt a szenvedés, azonban A Térben vándorló fény, ha átsiet valahol, azért nem szűnik meg. Emlékeznek rá, félnek tőle, és tudják, hogy mindig áthalad, de örökké visszatér.
A titok itt van előttünk, és a forró évszak villamos feszültsége percenként rajzolja fenyegető grafikonjait a Szudán fölötti sötétre.
És senki sem érti.
De aki látja, hogy az ég, mintha maga is imádkozna, ájtatosan leborul a sivatag szegélyén, az hisz és remél, és alázattal várja az ítéletet.”