FőképKövetkezetes befejezést gondolt ki a Sztrugackij testvérpár a Delelő-ciklus végére. Az emberiség sorsának „delelője” után értelemszerűen a hanyatlás jön – de a Válaszd az életet regényideje csak előlegzi e hanyatlást, erre a regényre is az „emberiség delének” fénye vetül. A „hogyan tovább” kérdésére Arkagyij és Borisz Sztrugackij markáns, gondolatilag összerakott könyvet tett elénk, továbbgondolható „összegző művet” (ahogyan az utószóban Borisz fogalmaz). Mégsem maradéktalan az élmény – mindennek ellenére –, de hogy miért is, annak feltárásához korábban kell kezdenem.
 
Számomra a ciklusból, a Delelő-ciklus tíz regényéből a Nehéz istennek lenni volt a leglényegesebb, talán mert Európában élve valóban illene szembesülnünk a kultúránkra alapvetően jellemző expanzió etikájával (amely expanzió mára egy, a fogyasztásra alapozott társadalmi modell bárhová pakolásává meztelenedett) – és ennek talán a legmarkánsabb összefoglalása az a könyv. A testvérpár által megálmodott Progresszorok feladata: hogy „előre vezető módon” manipulálják a primitívebbnek tekintett kultúrák fejlődését, és fokozatosan alkalmassá tegyék a társadalmi értelemben elmaradott bolygókat a galaktikus Világtanács szövetségének tagságára olyan kérdéskör, amely a mi vallást, társadalmi berendezkedést akár erőszakkal terjesztő európai múltunk-jelenünk szempontjából – önmeghatározásunk szempontjából – alapvető. Olyan kultúra gyermekei vagyunk, amely korokon át és gyakran erőszakkal „progresszorkodott” a saját világán túl, ahova csak betette a lábát.
 
De mi van akkor, ha a mi fejlettnek tekintett, adaptálandó civilizációnk is progresszor-tevékenység eredménye? Ha egy nálunk fejlettebb közösség és/vagy faj és/vagy civilizáció (akár a titokzatos Vándorok) manipulációjának következtében tartunk ott, ahol, ha minden társadalmi értelemben vett cselekvésünk manipulált, előre kiszámolt együtthatók mentén befolyásolt, ha mi vagyunk a marionettek, és nem a mozgatók? Tojvo Glumovot, a megöregedett, megfáradt Maxim Kammerer beosztottját, emlékiratainak hősét (könyvünk hősét) ez a gyanú vezeti, amikor kutatásba kezd, és valóban: ciklust ihletetten záró, következetes, gondolatilag az egész regénysorozathoz méltó „eredményre” jut a kutatásai során. Valami ilyesmit vártam, nem ez zavar.
 
Maga a forma, a visszaemlékezések hivatalos levelezéssel, beszámoló jelentésekkel, hangfelvételek átirataival tűzdelt dokumentarista stílusa sem zavart különösebben, bár nem teszi könnyűvé az olvasást, mindvégig követhető és átélhető a visszaemlékező Kammerer minden dilemmája, megint van nyílt és rejtett tartalom, az elhallgatások és utalások formája-tartalma méltó a ciklushoz, mint ahogyan a kiformálódó gyanúk finom egymásra adagolása, és maga a Nagy Felismerés is. Viszont túl sokat utal a könyv a korábbiakra. Túlságosan függ a többi könyvön - leginkább ez a bajom vele: nem áll meg önálló regényként a lábán, ahogyan a már említett Nehéz istennek lenni, vagy a Menekülési kísérlet két története, és legfőképp a Lakott sziget.
 
Leginkább az a problémám: nem jár jól az olvasó, ha ezt a számtalan végiggondolandó, maradéktalanul aktuális dilemmát felvető regényciklust ezzel a könyvvel kezdi – van esély rá, hogy nem lesz kíváncsi a többire. Maguk a szerkesztők is érezhették ennek a veszélyét, talán ezért került a cím alá, hogy ez a könyv a Kammerer-trilógia zárókötete. A cím alá, amely nem tudom, miért nem maradhatott A hullámok kioltják a szelet – a történethez a választott címnél jelentősen több köze van az eredetinek, még akkor is, ha a magyar cím az asszociációs tartalmak ismeretében voltaképp vállalható.
 
Tehát az igazi bajom ezzel a könyvvel az, hogy önmagában töredék-érzeteket kelt. És sajnos nem kíváncsiságot. Viszont aki ismeri a Delelő-ciklust - vagy legalább a Lakott szigetet és a Bogár a hangyabolyban-t, Maxim Kammerer két korábbi kalandját - annak a Válaszd az életet kötelező olvasmány.

Részlet a regényből

A kötet itt is megvásárolható