Főkép Soha nem voltam még Csiri-biri tornán. Mégis kívülről ismerem szinte az összes versikét, ami ebben a kis kötetben szerepel. És nem csak azért, mert egy részüket mindenki ismeri, aki magyar és volt óvodás. Hanem mert a nagyobbik fiam és a párom jó párszor volt ilyen foglalkozáson, és az ott tanultakat otthon is előadták, és míg ez számomra merő szórakozás és mosolygás, a fiamnak ennél sokkal több – de ez is!
 
A Csiri-biri tornát Orszáczky Ildikó alapította meg. Ránézésre egy kedves, szép fiatal hölgy, aki nem is kimondottan mozgásfejlesztő pedagógusnak indult, de miután továbbképzéseken találkozott különféle mozgásfejlesztő módszerekkel és eszközökkel, és úgy találta, nincs az országban kimondottan kicsiknek való, dalos, mondókás, játékos foglalkozás, hát kitalált maga egy feladatsort. Amivel olyan sikeres lett, hogy ma már az ország rengeteg pontján lehet járni ilyenekre.
 
„A gyermekek mozgásfejlődésére való korai odafigyeléssel számos, az iskolában is szükséges készség megalapozását segíthetjük.” – írja a kötet utószavában Dr. Futó Judit klinikai szakpszichológus. Saját példánkkal ezt egyelőre nem tudjuk megerősíteni, de bizonyára így van. Meg hát eleve: a szeretetteli odafigyelés mindenképpen jót tesz a gyereknek (meg mindenkinek). Az is fontos, hogy a Csiri-biri játék, könnyen megtanulható mondókákkal, kis dalokkal – nem „szimplán” fejlesztés, nem valami szigorúnak tűnő, orvosi dolog. Naná, hogy élvezik a gyerekek!
 
E könyvecskében benne van egy Csiri-biri foglalkozás teljes anyaga. Persze, ennél sokkal több minden fordulhat elő egy-egy tényleges foglalkozáson, és a szülők maguk is kitalálhatnak más egyéb játékokat. Sőt, meggyőződésem, hogy a legtöbb szülő mindezt magától is tudná. Ha lenne rá ideje meg idege is. Épp az a Csiri-biri torna nagy előnye, ebben a rohangászós, agymosott világban, hogy Ildikó összeszedte mindezeket, rendszerbe foglalta, okosan felépítette, ami nagy segítség a szülőnek, de a gyerekeknek is. Nekik ugyanis, mondják legalábbis a szakemberek, rendszerre, rendszerességre van szükségük, és esetleg kevésbé veszik jól, ha a szülő hezitál, vagy nem jut eszébe a megfelelő szó vagy mozdulat, vagy mindig valami mást csináltatna velük.
 
A foglalkozás elemei a különféle mozgásokat illetve egyéb készségeket fejlesztik, s persze nem csak a gyermek testére hatnak, de szellemileg is felpezsdítik őket. Jó is, hogy a végén, az Elcsituló című részben kicsit megnyugtatják a kicsiket...
 
A mondókák, dalok rövidek, akár két sorosak (pl. „Fújja a szél a fákat, Letöri az ágat, reccs!”). Nem elsősorban a magyar nyelv szépségeit, gazdag régi és új gyermekköltészetünk csodáit válogatták egybe, inkább funkcionálisak, és épp úgy van köztük régies (pl. a zsupszoló Körben álló), mint modern (mint a Fekve húzó a rakétával), de szerencsére elkerülték a kínrímeket, az égbekiáltó baromságokat, és sehol nincs az a szörnyű érzésem, ami amúgy túlságosan is sok gyerekeknek írt versnél meg történetnél: hogy hülyének, alsóbb rendűnek néznék a gyerekeket.
 
A mondókák mellett mókás rajzok mutatják meg, hogy mit hogy kell csinálni. Ezek nélkül persze nem is lenne értelme megvennie a könyvet azoknak, akik még sosem jártak ilyen foglalkozáson. Ezek fekete-fehér illusztrációk, az adott mondóka oldalán, míg a másik oldalon mindig valami így-úgy kapcsolódó, színes festmény látható. Takács Mari Ibby-díjas illusztrátor, és én szeretem bolondos-mókás, de néha kissé groteszkbe hajló, sajátos stílusát, ami igen távol áll a hagyományos mondókás- meg mesekönyvek világától – de találkoztam már olyan szülővel, akinek végképp nem tetszettek az itt szereplő rajzok. Gondolnám, hogy a lényeg az volna, hogy a gyerekek mit szólnak hozzá, mindenesetre szerintem épp humora, játékossága, és az adott versikére épülő asszociációi miatt nagyon is jók ezek a rajzok. Megmozgatják a kicsik fantáziáját, ezzel olyan plusz dimenziót adva a Csiri-birihez, ami esetleg a foglalkozásokon nincs is meg.
 
Jó ez a könyv, meg jó, hogy van Csiri-biri torna. De a legjobb az, ha a szülő odafigyel a gyerekére, és foglalkozik vele.