Főkép Mint a szocialista rendszerben felnőtt ember, magam is azok közé tartozom, akikkel a kötelező orosz nyelvtanulás jó időre megutáltatott mindent, ami orosz. Mára ez jobbára elmúlt, s bár a régi rendszert épp úgy nem kívánom vissza, mint jószerével bármit, ami azóta volt vagy van, azt már jó ideje felfogtam, hogy akármint volt is országunk viszonya a Szovjetunióval, az orosz irodalom azelőtt is, azalatt is, és azóta is rengeteg remekművel szolgált. Olyasmikkel, amiknek nincs köze a gyakorlatban olyan csúful megbukott kommunizmushoz, vagy ha van, hát nem dicsérőleg.
 
Ez persze hatványozottan igaz az orosz népmesékre, amik nyilván jóval Lenin és pajtásai előtt íródtak. És emlékszem, gyerekkoromban nagy hatással volt rám a Világszép Vaszilisza című, káprázatos illusztrációkkal teli mesekönyv, amit egy ismerősünknél lapozgattam nagy örömmel. Mai fejjel már látom, hogy az ott szereplő meséknek és képeknek még az északi mítoszokhoz és Tolkien műveihez is több közük van, mint a szovjet kommunizmushoz – akkoriban meg egyszerűen csak lenyűgöztek. Így számítottam is rá, hogy ez a rövidke, nyolc mesét tartalmazó válogatás is kellemes olvasnivaló lesz.
 
Ahogy a könyv hátoldalán is megjegyzik, az orosz népmesekincs lebilincselően gazdag, amibe persze ez a kötet épp csak rövidke bepillantást nyújt. De még ilyen távon is átjön az orosz népmesékre (meg egyáltalán, a régi nagy Oroszországra) annyira jellemző sajátos hangulat, amit nehéz körülírni, de mindenképp sűrűn van benne valami monumentális, valami hideg, borongós, északi, és persze medve is (jelen kötetben egy csaló, aki végül annak rendje és módja szerint pórul jár). De ez nem minden, ennél messze változatosabb, színesebb ez a válogatás is.
 
Olvashatunk hercegről, aki végül legyőz minden akadályt és varázst, ami elválasztaná tengerentúli kedvesétől; két vitézről, akik az Aranylábú Babajaga hatalmas hadserege ellen mennek; a farkát vesztett farkasról (mely történet mutat némi hasonlóságot A kis malac és a farkasok című jól ismert magyar népmesével); egy cárnéról, aki lantjátékával menti meg a szultán börtönéből a párját; és így tovább. Több mese is van, aminek apróbb-nagyobb elemei határozott rokonságot mutatnak magyar népmesékkel (elsősorban a Fehérlófia cíművel), például Az aranytoll beszélő lova a mi táltos paripáinkra emlékeztet. Már csak emiatt is könnyen érezheti úgy az olvasó, hogy ismerősek neki ezek a történetek. Ugyanakkor a legismertebb orosz népmesei alak, a csirkelábon álló kunyhóban lakó Babajaga, akit nálunk jobbára Vasorrú Bába néven ismernek, az említett mesén kívül nem jelenik meg, holott rengeteg orosz mese, legenda szól róla.
 
Sophie Fatus illusztrációi a népi, illetve a naiv festészet stílusát idézik: előszeretettel használ erős, harsány színeket, és sok-sok humort. Semmi köze a Világszép Vaszilisza szemet gyönyörködtető képeihez, azok messze jobban is tetszenek, de épp mókásságuk folytán ezek is remekül illenek e kötetbe.