Főkép Bár a két mű meglehetősen távol áll egymástól, a lengyel Andrzej Stasiuk regényét olvasva mégis rögtön az amerikai Jack Kerouac Úton című regénye ugrott be nekem. A Taksim hősei, akárcsak az Úton szereplői, szintén nem találják sehol a nyugalmat, s már-már kényszeresen ülnek be nap mint nap a lerobbant tragacsukba, hogy hosszabb-rövidebb utakra induljanak – olyan utakra, amelyeknek gyakran csupán az a céljuk és értelmük, hogy addig sem kell otthon ülniük és a kilátástalan életükön gondolkodniuk.
 
Mindegy, hogy a két főszereplő, az elbeszélő Paweł és állandó útitársa, az örökké mesélő Władek csak a szomszéd faluba autóznak vagy éppen bejárják többek között Románia, Ukrajna, Magyarország és Szlovákia útjait, a lényeg mindig ugyanaz: amíg még megy a kocsi, s amíg van pénz pár liter benzinre (sohasem egy teli tanknyira), addig is történik valami, amit később majd el lehet mesélni, s addig is úgy érezhetik, mintha az élet nem állt volna meg – vagy legalábbis nem teljesen.
 
Paweł és Władek útjainak természetesen látszólag mindig van valami hasznos céljuk is: a férfiak hol azért ülnek autóba, hogy a környékbeli falvakban éppen zajló búcsúkon vagy vásárokon eladjanak néhány bőrdzsekit, öltönyt vagy egyéb nyugat-európai használt ruhát; hol pedig azért vállalkoznak veszélyes és illegális küldetésekre, s azért autóznak több ezer kilométert, hogy megmentsenek egy lányt, akihez Władeket romantikus érzelmek fűzik.
 
Számomra viszont úgy tűnik, hogy az utazás lényege valójában az, hogy történetmesélésre sarkall, s lehetővé teszi újabb történetek megélését. Paweł ugyan meglehetősen hallgatag természetű és nem sokat tudunk meg a múltjáról (csak annyi derül ki róla, hogy egy kellemetlen ügy miatt fel kellett adnia a régi életét, s el kellett menekülnie), Władek viszont kalandos élete során rengeteg történetet hallott és megélt, és vég nélkül (és megunhatatlanul) képes arról mesélni, hogy hogyan élt és miket tapasztalt az elmúlt évtizedekben, miközben mindenféle ócskasággal üzletelve bejárta Kelet-Európa számos országát. (Paweł pedig a meséket hallgatva többször is elgondolkodik azon, hogy Władeknek vajon mikor volt ideje és lehetősége annyi mindent átélni, amennyit a történetei tanúsága szerint átélt.)
 
De persze nemcsak a múlt, hanem a jelen is izgalmas a szereplők életében – már amennyire a kelet-európai valóság izgalmas lehet. Az üzletelés mindenesetre a jelenben is folyik tovább, de nem is annyira pénzszerzés kedvéért, mint inkább azért, hogy elteljen valahogy az idő.
 
A felidézett emlékekből és a regény jelenében zajló eseményekből pedig lassan megismerjük Kelet-Európa utóbbi évtizedeinek történetét. Ám ez a könyv nem a hivatalos történetről szól, hanem arról, hogy milyen volt az 1980-as években élni Európa eldugott csücskeiben, és arról, hogy milyen ugyanezeken a helyeken élni most. Stasiuk nem ringat illúziókba: a Taksimból úgy tűnik, semmi lényeges nem változott, s hőseink jelenét ugyanaz jellemzi, mint ami a múltjukat jellemezte: kilátástalanság; lassan múló idő; másodosztályú, a Nyugat által már levetett élet; a fölöslegesség érzése; s a tudat, hogy az ember voltaképpen semmi hasznosat nem kezdhet magával.
 
Mindezek mellett viszont van a Taksimban valami furcsa vidámság és némi reményre okot adó emberség is: néhány epizódból úgy tűnik, az emberek időnként törődnek egymással és nem vesznek el teljesen a saját nyomorúságos életükben, és mintha mindig lenne valami, ami minden nehézség ellenére továbbhajtja a főszereplőket. Így aztán a Taksim egyszerre nyomasztó és magával ragadó regény: kiváló, olvasmányos, és az összes lehangoló részlet ellenére gyakran meglepően szórakoztató könyv.