Főkép A Térkép és a táj Houellebecq korábbi műveinek hagyományait folytatja, s jórészt ugyanazokat a témákat boncolgatja, amelyekkel a szerző az ezt megelőző regényeiben is foglalkozott. Houellebecq a regényeiben egy fokozatosan elkorcsosuló, a pénzt minden más érték fölé helyező, végóráit élő társadalomról ír, amelyben a szex az egyetlen kapocs, ami még úgy-ahogy összetartja az embereket, ám az is csak akkor, ha két tökéletes testű ember között valósul meg. Houellebecq sötét világában nincs helye a csúnyáknak, öregeknek, torzaknak, de még az átlagosaknak sem – a szex közben átélhető röpke boldogság csakis a tökéletesre plasztikázott, edzett, sminkelt embereknek adatik meg. S mivel előbb-utóbb mindenki öregedni és csúnyulni kezd, a csúnyákkal pedig senki nem akar szexuális kapcsolatra lépni, ezért az ember végső sorsa mindenképpen a mérhetetlen magány lesz. Houellebecq pedig éppen ezt a magányt ábrázolja a regényeiben, gyakran egészen sokkoló módon.
 
Houellebecq nem nevezhető egykönyves, egyslágeres írónak, hiszen a művei közül egyik sem emelkedik sokkal a többi fölé, s nem tudnám eldönteni, hogy melyik a fő műve. Inkább azt mondanám, hogy Houellebecq minden művében ugyanazt írja meg, változó fókusszal, intenzitással és kegyetlenséggel, de hasonló színvonalon.
 
A Térkép és a táj houellebecqi mércével mérve meglehetősen kíméletes és egyszerűen befogadható regény, ami talán annak is köszönhető, hogy a regény legfőbb tárgya a modern művészet, ami mindenképpen könnyedebb téma például annál, hogy mennyire nincsen értelme semmiféle emberi kapcsolatnak. Ebben a műben a szerző legfőképpen azt elemzi, hogy mi számít művészetnek (bármi, amit a mindenkori véleményvezérek annak tartanak) és hogy van-e értelmük vagy létjogosultságuk a műalkotásnak nevezett tárgyaknak (nincs).
 
A Térkép és a táj főszereplője a fotó- és festőművész, Jed Martin. Jed világéletében magányos ember volt, s ezért néhány röpke szerelmi kapcsolatot leszámítva jóformán az egész életét egyedül éli le. Jed magányában időnként lázas alkotásra adja a fejét, s ilyenkor születnek a más-más technikával készült, ám mindig számos elismerést, majd anyagi sikert is kivívó művei. Ilyen művek például a térképekről készített fotói (amelyeket mindenki roppant művészinek és eredetinek tart), vagy éppen a híres személyiségeket ábrázoló festményei (amelyeknek Jed olyan pompás címeket ad, mint pl. az, hogy „Bill Gates és Steve Jobs az informatika jövőjéről beszélget”).
 
Bár Jed alkotói rohamaiból arra következtethetnénk, hogy ő afféle zseniális, megszállott, ihletett művész, akiből árad a teremtőerő, valójában nem erről van szó. Jed maga sem tudja, miért alkot (ha egyáltalán alkot, hiszen az élete tekintélyes részét semmittevéssel tölti), és a regény egy pontján úgy érzi, hogy már semmi köze sincs érzelmileg a műveihez, a saját művészete immár a lehető legsemlegesebb társalgási témává vált számára, s ezért a művészet nem alkalmas arra, hogy a segítségével valahogy feloldja a magányát.
 
Jed magánya azonban mégis enyhülni látszik, amikor megismerkedik Michel Houellebecq-kel, majd megfesti a portréját. A „Michel Houellebecq, író” című kép Jed egyik fő műve lesz, s bár Houellebecq (mármint a regénybeli) nem éppen barátkozó természetű, Jed mégis úgy érzi, hogy kettőjükben van valami közös, s talán egyszer még barátok is lehetnek. Ám Jednek végül meg kell elégednie néhány találkozással, amelyek során Houellebecq kifejti neki a nézeteit a modern társadalomról, a művészetről és sok egyébről.
 
Annak ellenére, hogy korántsem Houellebecq az első író, aki beleírta magát a művébe, azért ez a megoldás még mindig van annyira érdekes, hogy elgondolkodtasson: vajon mi lehetett az író célja ezzel? Volt egyáltalán célja, vagy csak posztmodern játszadozás az egész? Én Houellebecqet nem tartom öncélúan játszadozó, az irodalmat önmagáért művelő írónak (s ez nem feltétlenül dicséret), hanem úgy érzem, a műveivel mindig el akar érni valamit. Sokkolni akar, megbotránkoztatni, gúnyolódni, cinikus és ellentmondásos „mondanivalót” közvetíteni – vagyis hatást elérni, bármi áron. Ezért a Houellebecq-alteregóról is azt gondolom, hogy nem a játék kedvéért kapott helyet a regényben, hanem a szereplése egy nagyon is átgondolt írói stratégia része.
 
Úgy tudom, Houellebecqet meglehetősen sok és sokféle támadás éri a nézetei, intoleranciája, nőgyűlölete és vulgaritása miatt – mindezek a támadások látszólag nem érdeklik őt. Viszont mintha mégiscsak szükségét érezné annak, hogy ezekre megfeleljen, ezért megteremti az alteregóját, akinek a bőrébe bújva kifejtheti a nézeteit. Érdekes ez a megoldás: Houellebecq úgy tesz, mintha ironizálna és fikciót teremtene, amikor megalkotja az alkoholista, időnként önveszélyes, a végletekig antiszociális író alakját – a hatás furcsa módon mégis olyan, mintha a regénybeli Houellebecq azonos lenne a valódival, s mintha a valódi Houellebecq önelégülten tetszelegne a nihilista botrányhős és megmondóember szerepében.
 
Egy interjújában Houellebecq nehezményezi, hogy a botrányai és az állítólag vallott nézetei miatt a kritikusok már nem (vagy nem „megfelelően”) olvassák a könyveit, mert inkább azzal foglalkoznak, hogy milyen lehet ő mint ember, nem pedig azzal, hogy mi van a könyveiben. Ez a kifogás kétségkívül jogos lehet, hiszen valószínűleg minden író azt szeretné, hogy elsősorban a műveit ítéljék meg, ne pedig őt magát. Ennek tükrében viszont meglehetősen furcsa, hogy Houellebecq beleírja az alteregóját ebbe a regénybe, akit éppenséggel ugyanúgy hívnak, mint őt, s ugyanazt a foglalkozást űzi. Ezek után kritikus legyen a talpán, aki a regényt olvasva teljesen el tudja különíteni egymástól a valódi és a fikciós Houellebecqet, és képes arra, hogy a regénybeli Houellebecq alakjából semmiféle következtetést ne vonjon le a valódi íróra vonatkozóan. Azt gondolom, ha Houellebecq tényleg a könyvei alapján szeretne megméretni, nem kellene annyira nyilvánvalóvá tennie a jelenlétét a műveiben. Houellebecq regénybeli szereplése ugyanis meglehetősen zavaró, a pozőrködése pedig jócskán levon a Térkép és a táj értékéből.
 
A Houellebecq-alteregó zavaró szereplését némiképp ellensúlyozza Jed Martin alakja, aki az eddigi legszimpatikusabb szereplő, akivel Houellebecq-regényben valaha találkoztam. Jed sok más Houellebecq-karakterhez hasonlóan életidegen, kapcsolatteremtésre képtelen, magába zárkózó figura, ugyanakkor hiányzik belőle az agresszivitás és a kegyetlenség, s ezért nem ellenszenves. Jed egyszerűen egy bizonytalan, szomorú és magányos alak, akivel együtt lehet érezni, s akinek az élettörténetét olvasva valóban át lehet érezni, hogy a világ, amelyről Houellebecq beszél, tényleg valós vagy azzá válhat.
 
Összességében a Térkép és a táj a véres részletek ellenére is inkább szelíd és rezignált, semmint cinikus és szándékosan megbotránkoztató regény. S ennek mindenképpen megvan az az előnye, hogy Houellebecq ezzel a könyvvel olyan olvasókhoz is eljuthat, akik a túlzott kegyetlenség vagy egyéb okok miatt elzárkóztak a korábbi regényeitől.