FőképKicsit agytornáztató – még számomra is, pedig ha jól számolom, az egész regényciklust elolvastam – A Dűne ösvényei. Azt nem mondanám, hogy aki nem olvasta Frank Herbert két klasszikusát – A Dűnét és A Dűne messiását –, az neki se kezdjen ennek a könyvnek, de hogy kösse fel az alsóneműjét, azt annál inkább. Mert bizony nem árt ismerni valamilyen szinten a fentebb említett két regényt, hogy megérthessük, helyére rakhassuk A Dűne ösvényeiben helyt kapott mozaikdarabok némelyikét. Ez leginkább a könyv harmadik traktusában helyt kapó kimaradt „jelenetekre”, illetve A Dűne messiásának alternatív befejezésére igaz.

No, de lássuk – nagy vonalakban –, mit is rejtenek Frank Herbert, Brian Herbert és Kevin J. Anderson könyvének lapjai. Az alapvetés, amely ennek a kötetnek a megszületéséhez vezetett az volt, hogy igen jelentős mennyiségű jegyzet, illetve levelezés került elő Frank Herberttől. Ezek alapján Brian Herbert és Kevin J. Anderson egyrészt „rekonstruálta” A Dűne „első verzióját”, Fűszerbolygó néven. A továbbiakban A Dűne keletkezésének körülményeibe, a megjelentetés viszontagságaiba, majd a regény és első folytatásának sikertörténetébe nyerhetünk bepillantást Frank Herbert levelezéséből, illetve a két másik szerző ezekhez fűzött megjegyzéseiből. A harmadik nagy fejezet a kimaradt vagy más módon a regényekbe került fejezeteket tartalmazza. Mint említettem, ezzel gyűlhet meg a bajunk, ha nem ismerjük kellő alapossággal a regényeket. A negyedik, befejező rész, Brian Herbert és Kevin J. Anderson Dűne-novelláit tartalmazza. Többek közt itt kapott helyett a szerzőpáros első közös írása, A Caladan tengereinek suttogása, amely az első Frank Herbert halála után napvilágot látott Dűne írásmű.

Nézzük kicsit részletesebben mit is kapunk akkor A Dűne ösvényeiben. A Fűszerbolygó egy kerek, kompakt írás. Önmagában is megállja a helyét, elindítva és happy enddel lezárva az egész témát. Itt még szinte mindenkit máshogy hívnak, mint azt majd A Dűnében teszi később Frank Herbert. A karakterek jelleme sincs annyira gondosan lecsiszolva, mint az a későbbiekben lesz majd, illetve a főszereplő sem Paul úrfi, hanem az apja, Leto herceg. A történet cselekménye nagyban megegyezik A Dűnéjével, azonban itt még nyoma sincs vallásnak és filozófiának, mindössze egy igen érdekes tudományos-fantasztikus novellát látunk, amely – a kor többi hasonló terjedelmű művével összevetve – igen jóra sikeredett ebben a formában is. Az, hogy a későbbiek folyamán két év alatt mivé változtatta ezt a történetalapot Frank Herbert, csak egy újabb bizonyíték arra, hogy a szerzője zseniális és briliáns tehetséggel volt megáldva.

A könyvben helyt kapott levelezésről nagyon pluszban nem lehet nyilatkozni. Talán csak annyit, hogy elég jól kiviláglik belőle a nagy amerikai könyvkiadók sci-fi kiadási stratégiája. A Dűnét mindegyik visszautasította, mert túl hosszúnak találta. Így aztán meglepő lehet, hogy egy autószerelési könyveiről ismert kiadó kopogtatott Frank Herbert ajtaján azzal az ajánlattal, hogy különösebb „húzások” nélkül kiadná a regényt.

A fejtörést okozható harmadik traktusban lévő részleteket olvasva azt tudom mondani, hogy talán kár volt kihúzatni, elhagyni őket a kiadott művekből. Egyrészt annyi plusz oldalt nem jelentettek volna, másrészt hasznos kiegészítő információkat tartalmaznak. De én nem vagyok sem kiadótulajdonos, sem szerkesztő, hogy eldöntsem, mi a jó, mindössze egy rajongó, aki eleve pozitívan áll minden további bonuszhoz az adott mű kapcsán.

A Dűne messiásának alternatív bevezető fejezete, illetve a befejezés már fogósabb, sokkalta problémásabb kérdés. Azt bizton mondhatom, hogy a regényfolyam egészét tekintve a végleges, kiadásra került verziók jobban passzolnak az összképbe. Viszont ha csak ez a két regény alkotná a Dűne-cilkust, akkor az alternatívok talán sokkal inkább szóba jöhetnének. Az azonban ezekből a variációkból is kiviláglik, hogy milyen kimeríthetetlen ötletgazdagság jellemezte Frank Herbertet.

A negyedik, záró rész már teljes egészében Brian Herbert és Kevin J. Anderson keze munkája. A már említett A Caladan tengereinek suttogása ezek közül az egyetlen, amely szerintem egy lapon említhető Frank Herbert géniuszával. A többi írásmű időben már máshol játszódik, és ha valaki ismeri A Dűne legendái trilógiát, az bizony tudja, hogy elég sok kívánnivalót hagy maga után az előzmények ismertetése, amely szerintem csak nagy nehezen tudja megközelíteni a Frank Herbert-féle Dűne-cilkus szellemiségét. Mindezek ellenére, mint „kiegészítők”, jól passzolnak a Brian Herbert és Kevin J. Anderson által teremtett előzményekhez.