Főkép Radnóti Miklós az egyik kedvenc magyar költőm. Both Miklós pedig jelen korunk egyik legnagyszerűbb magyar zenésze, akit a legtöbben a folk- vagy ethno-rock Napra zenekar kapcsán ismernek, bár nekem még kedvesebb a Barbaro-val készített albuma. Egy fiatal zseni, mind gitáron, mind, nos, fejben és szívben. Tökéletes választás egy közel lehetetlen feladatra. Mert nem, hogy nem gondoltam volna, de szükségét sem láttam, hogy bárki próbálkozzon Radnóti verseinek megzenésítésével. Merthogy nem lehet.
 
Ahogy a kötet előszavából kiderül, Both Miklós is hasonlóképpen volt ezzel. Azt írja: „Radnótinak számos olyan verse van, amelyek a kedvelt verseim közé tartoznak, mégsem tudtam elképzelni, hogy bármilyen módon is dalt tudnék írni belőlük. Egész egyszerűen kiegészíthetetlennek tűnnek számomra.”
 
A zenei feldolgozásra került 8 vers között kb. fele-fele arányban vannak az ismertebb és a kevésbé ismert költemények. Épp úgy akad köztük olyan, amit a háború előtt írt Radnóti, szerelmes versek, életképek, hangulatok, a rá oly’ jellemző figyelmes érzékenységgel – s olyan is, amit a háború árnyékában illetve poklában vetett papírra.
 
Both Miklós pedig hasonló érzékenységgel és nyitottsággal írt méltó zenéket a versekhez. Ahogy Radnóti nem volt népi költő, bár merített a népi nyelvből, úgy Both zenéje sem olyan, mint a Napráé vagy a Barbaro-é (noha előbbi zenészeivel közösen készítette a felvételeket). Vannak népi motívumok, de sokkal több komolyzenei hatást és ’70-es évekbeli progresszív rockot érzek a zenében. A CD-t nyitó Este a hegyek között elvarázsolt, különös, átható hangulatú darab, amiben talán a korai East emlékét érzem – de ez merőben szubjektív. Az azonban nem, hogy a többi dalnak is nagyon erős, egyszerre idegen és ölelő, megrázó és vigasztaló atmoszférája van.
 
A Szerelmes vers-ben akad egy leheletnyi folk, vagy talán Bartók, Both gitározása drámai, szinte szimfonikus irányba hajlik, de egyúttal némi pszichedeliát is érzek benne, sőt, a progresszív death metalt játszó Opeth zenekar Damnation című akusztikus albuma is felsejlik, míg hallgatom. (S mondom megint: ezek mind személyes benyomások, de ez is a helyén van, hiszen Radnótira különösképpen igaz, hogy mindenkinek mást mond.)
 
A Bujdosó is elvont, álomszerű, s Both egyébként fantasztikus gitárszólója sem billenti ki a hangulatból. A Tajtékos ég az Emerson, Lake & Palmer, netán korai Genesis, Yes jellegű nagyívű, már-már színpadias progresszív rockba hajlik. A verseket viszont mindig visszafogottan, szépen énekli Miklós. Meglehet, elvontan, furán, de a sorok alatt a zene mindig csak aláfestésként szolgál.
 
A Hasonlatok-ban Krámli Kinga énekel, szép, bensőséges, egyszerre folkos és alternatív módon, jól ellenpontozva a Queen-szerűen ünnepélyes kezdést. Később a gitár a Pink Floyd hatását mutatja. Bár ez az album nyilvánvalóan nem arra készült, hogy dúdolhatóvá tegye Radnóti műveit, és nem igen fogja senki iskolás könnyebben megtanulni ezáltal e verseket, ez a dal mégis hordoz annyi dallamot, hogy „csak úgy” is lehessen hallgatni.
 
A Téli napsütés-ben van talán a legtöbb komolyzenei hatás, ha értenék hozzá, tán azt mondanám, Vivaldi, netán Beethoven. Az Éjszaka pontosan olyan, mint a címe, a Hetedik ecloga pedig lassú, kínkeserves, s ha nem is metal, de a már említett E.L.P. súlyát, monumentalitását hordozza, illőn a vershez.
 
Élményszámba menő, különleges anyag ez, gyönyörűséges találkozása két lánglelkű, csodalátó és -tevő művészembernek. Azért kell meghallgatni, mert emlékeztet, hogy a kicsinyes, szürke, gürcölős, hétköznapi dolgokon túl vannak mások is, amik sokkal nagyobbak, fontosabbak, vagy épp sokkal többet adnak. (És amilyen elcsépeltnek hat ez a mondat, annyira nem az, amit a két Miklós itt művel.)