Főkép Észak-Európa különös része a világnak. A hosszú, sötét tél, a hó, a fagy, és a világ többi részétől való részleges elzártság következtében egészen sajátos kultúrák alakultak ki északon. Persze, ez a Föld többi részére is igaz, hiszen minden égtájnak, országnak, népnek megvan a maga hangulata, szokásai, kultúrája, és így tovább. Akárhogy is, számunkra, akik a mérsékelt égövben élünk, elég sok minden egzotikusnak, különlegesnek, vagy épp szokatlannak, érthetetlennek tűnik az északi népek kapcsán.
 
Így van ez a népmesékkel is. Van ezekben a mesékben valami szilajság, keménység, félelmet nem ismerő bátorság, ami nyilván más mesék hőseit is jellemezheti, ilyen formában mégis az északiakra jellemző igazán. Egy dán mese óriásai inkább meghalnak, mintsem tovább raboskodjanak (és hogy így álljanak bosszút), egy izlandi fiú nem fél a fagyhaláltól sem, ha egyszer látni akarja a Jégkirálynőt, egy norvég kislány pedig kecskebakon lovagolva kaszabolja a trollokat. Mintha csak a normann-viking ősök szelleme élne tovább ezekben a mesékben, és nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen az északi országokban máig nagy becsben tartják és őrzik eme ősök hagyatékát.
 
De persze az sem meglepő, ha olyan motívummal, történetszállal találkozik az olvasó, ami máshonnan ismerős. Az éhes rókáról szóló finn mese épp úgy rokona Aesopus vagy La Fontaine egynémely meséjének, mint a Népek meséi sorozatban megjelent Indiai népmesékben olvasható egyik történetnek. A Titento madár” című svéd népmesének a magyar folklórban találjuk meg a párját. A Hogyan jutott el a macska Izlandra” című monda a humora miatt emlékezetes, amúgy viszont kb. bármely más nép is mesélhetné.
 
E könyvből azért mégis a két utolsó a kedvencem, a lapp mese a molnár lakodalmáról, meg a norvég, ami egy Vadóc nevű hercegnőről szól (ő üti a trollokat). Előbbi azért, mert a többinél is jobban kifejezi az északi népek mélységes tiszteletét és szeretetét a természet iránt, utóbbi meg mert annyira tipikusan norvég – úgy értem, trollokat délebbre ugye nem igen találni.
 
Épp a trollok miatt sokaknak eszébe juthat Tolkien, s valóban, a Gyűrűk Ura alkotója bevallottan sokat merített az északi mítoszokból és népmesékből. Tolkien kortársa és barátja, C.S. Lewis pedig minden bizonnyal A Napszemű” című izlandi meséből merítette a Jégkirálynő figuráját a Narnia krónikáihoz.
 
Ezt a könyvet olasz szerkesztők állították össze, ám illusztrációi sokkal jobban hasonlítanak a magyar szerkesztésű kötetek képeire (M. Nagy Szilvia munkáira), mint az eddig megjelent, szintén olaszból fordított válogatásokéra (Indián illetve Indiai népmesék). Nem baj, csak mondom. Ahogy a sorozat összes többi köteténél, itt is csak azt tudom mondani: jó, de inkább csak étvágygerjesztőnek elég.