Főkép A Metropolis Media Irodalmi Nobel-díjasok Könyvtára című sorozata igényes kiállítású, egyszersmind mérsékelt árú kötetekből áll, melyek között ez a Yeats válogatás az 5. a sorban. Annyiban becsapós a dolog, hogy nem feltétlenül az a mű került beválogatásra, amelyikért az adott szerző a Nobel-díjat kapta. Yeats-nek például kimondottan a költeményeiért ítélték oda a díjat 1923-ban, míg jelen, jobbára az 1800-as évek végéről illetve az 1900-as évek elejéről származó írásait magába sűrítő kötet elsősorban prózai műveket tartalmaz, konkrétan ír/kelta legendákat, mondákat, a vidéki ír népek körében fennmaradt történeteket, babonaságokat. Melyek közé azért néhány költemény is került.
 
A könyv jó része amúgy már megjelent, ugyancsak Erdődi Gábor fordításában, A kelta homály címmel, bár alighanem más szerkesztésben. Itt előre kerültek a Vörös Hanrahanról szóló történetek (jellegzetesen szomorú ír sztorik, főszerepben az örök költővel), aztán Közjáték következik, Rózsa az idő keresztfáján alcímmel (a Titkosértelmű Rózsa című gyűjteményből), és aztán, mintegy ömlesztve, A kelta homály megannyi legendája, amiket Yeats egy gyűjtő körúton szedegetett össze, s amik aztán óriási hatással voltak későbbi költészetére.
 
Ha objektíven próbálom megközelíteni a kötetet, azt mondhatom, hogy a címét adó része a legjobb, legegységesebb. Tisztán átjön, hogy Yeats saját alteregóját látja Vörös Hanrahanban, a sokat látott, elvarázsolt, ezernyi utat bejárt dalnokban, és történeteit megkapó, költői stílusban meséli el, számos dallal-verssel tűzdelve. A rózsás rész olyannyira tele van szimbólumokkal, hogy néha nehéz értelmezni. Van, ahol egyértelműnek tűnik, miről versel, de ha hozzávesszük, hogy Yeats ekkor már tagja volt az Arany Hajnal nevű hermetikus, rózsakeresztes testvériségnek, máris világossá válik, hogy teljes, mélységes értelmüket e verseknek csak azon tanok beható tanulmányozása árán láthatja meg az egyszeri olvasó.
 
Végül A kelta homály egyes fejezetei jobbára hasonlóan épülnek fel: Yeats valamelyes távolságtartással előrebocsát egyet s mást az aztán elhangzókról, majd jön maga a sztori, amit itt, ott vagy amott hallott, egy idős asszonytól, egy részeges vén költőtől, vagy akár a helybéli gyerekektől. A történetek között épp úgy van falusi babonaság, mint számos verzióban ismert népmese, legenda vagy mítosz, de szinte mindet tömören, megkockáztatom, kevéssé irodalmian, legalábbis kevéssé cizelláltan írja le Yeats. Sokszor olyan tömörséggel, ami a szájról szájra járó viccek sajátja. De persze messze nem mind vicces. Szörnyűek, tragikusak is akadnak – bár Yeats tesz egy önmagában is kissé ironikus kirohanást a skótok ellen, akiknél a szellemek, tündérfélék és a többi természetfeletti lény mind félelmetesként jelenik meg, míg az íreknél tiszteletben tartják őket, hisznek bennük, de nem gondolják őket alapból gonosznak. Akárhogy is, egyértelmű, hogy Yeats-et lenyűgözték ezek a sokszor nem gyerek fülébe való mesék, és minden során átsüt a vágy, hogy mindent megtegyen az ősi ír/kelta hagyományok megőrzéséért és újra felélesztéséért (valahol ezért is kapta amúgy a Nobelt).
 
Hogy az olvasót mennyire nyűgözik le ezen régi sztorik, az már más kérdés, és teljes mértékben egyéni habitus, érdeklődési kör kérdése – bár helyenként még nekem, aki mellét döngetve vallja, hogy ír és magyar testvérek, és már-már kritikátlanul odáig van bármiért, ami a smaragd szigetről jön, szóval néha még nekem is sok volt. Egy dolog, hogy Yeats remekül közvetíti az ír/kelta tündérek és hasonlók átlagember számára követhetetlen logikáját, de azért egy ponton maga is elismeri, hogy az ír legendákat néha tényleg képtelenség megérteni. Nem tudom, a kelta homály kifejezés, amiben a homály szó inkább az alkonyt jelölné, erre is utal-e (netán hanyatlásra), mindenesetre nem ez az első ír-kelta sztorikat tartalmazó gyűjtemény, amit helyenként a teljes megértést mellőzve rágtam végig.
 
Ugyanakkor abban sem vagyok biztos, hogy a magyar fordítást érheti-e kritika vagy sem. Ha Yeats elismeri, hogy ő sem értett mindent, hogy érthetné a fordító? Csakhogy a Közjátékban szerepel egy vers (A Mennynek szőttesére vágyik…), ami nekem személyes okokból nagyon sokat jelent egy másik fordításában (ezért is hangzott el az esküvőmön). Azt a verziót teljes mértékben értem, ellenben ez a változat, legyen bármily’ szép, sokkal kevesebbet mond nekem. Akárhogy is, érezhető Erdődi Gábor törekvése, hogy költői, szép szöveget adjon az olvasó kezébe, de vannak momentumok, amikor nem tudom eldönteni, hogy az ő változata a fura, vagy az eredeti szöveg lehetett az.
 
Ezzel együtt élvezetes olvasmány volt, de igazán csak azoknak tudom ajánlani, akik valóban odáig vannak az írekért meg a keltákért, a kezdő Gyűrűk Ura rajongó, aki épp most lát neki utánaásni Tolkien hatásainak, inkább ne ezzel kezdje.