FőképBecsapós a cím és a borító, bár mikor elolvassa az ember a Joyce idézetet az elején, már sejti, hogy másról lesz itt szó, mint holmi újabb sötét és gothic sztoriról – de ez persze a könyv hátoldaláról is kiderül. Mindazonáltal jogos, hogy 16 éven felülieknek ajánlják. Tényleg a valós életről szól.
 
1984-ben kezdődik a történet, egy dél-írországi kisvárosban (inkább faluban), aminek szélén él a 16 éves Shell, apjával, húgával és öccsével. Anyjuk nemrég halt meg, és mindannyiukban olyan űrt hagyott, amivel nehezen birkóznak meg, ha ugyan. Apjuk inkább Istenhez illetve az alkoholhoz menekül, gyerekeiről alig gondoskodik, így ez a feladat is Shell-re hárul. Neki csupán egyetlen barátja van az iskolában, Bridie, akivel közben azért élik a serdülő lányok felfedezésekkel és titkokkal teli életét. Aztán szerelmes lesz egy Declan nevű fiúba, de az újonnan érkezett, fiatal katolikus pap, Rose atya is kedves Shell szívének, mert úgy érzi, tőle legalább igazi figyelmet kap.
 
Aztán Shell terhes lesz, s ez épp azután derül ki, hogy Declan elhagyja az országot. a lány pedig egyedül marad, nincs aki segítene neki, hogy feldolgozza, egyáltalán megértse, mi zajlik le benne, mi vár rá. És akkor ez még messze csak a kezdet, hiszen mindebből botrány kerekedik, és Shell addig nehéz, de legfeljebb unalmas és küszködésekkel teli élete hajmeresztő, tragikus irányt vesz…
 
Azzal együtt, hogy az ír szülőktől, de Londonban született és nevelkedett írónő hitelesen tárja elénk az isten háta mögötti ír település életét és viszonyait, a jókatolikusi álarc mögötti kétszínűséget és érzéketlenséget, mindezek mellékesek. A regény egyik legfőbb lényege az, hogy olyat mutat be érzéssel, de kő őszintén, ami bárhol, bármikor, bárkivel megeshet. Nem éreztem benne egy pillanatig sem azt az álemelkedett, álszent hozzáállást, hogy akkor ezek a szegény, aluliskolázott néprétegek, segítsünk rajtuk azzal, hogy megírjuk, milyen borzasztó életet élnek, és milyen ostobák tudnak lenni, vagy akármi. Nem, Siobhan Dowd azt mondja: nézzétek, itt egy történet egy lányról, aki bajba jutott, és nem volt, ki segítsen neki az élők között, de valahogy mégis túlélte. És nem ítélkezik, csak elmondja, hogy a tragédiáknak, a szétcsúszott életeknek, a „társadalom perifériájára szorult egyéneknek” mindnek megvannak a maguk okai, illetve a maguk története. Amiknek fényében ugye mindig minden más, akkor is, ha az ember saját maga felelős a tetteiért és azok következményeiért.
 
Meglehet, a regény végéről, ami olyan, mint egy vaksötét éjszaka vagy egy szörnyű vihar utáni első napsugár, sokan úgy vélik majd, amolyan odaragasztott valami, és ugyan miben reménykedik a lány, aki mindezeken keresztül ment?! De aki már átélt nagy fájdalmat, gyászt vagy tragédiát, az tudja, hogy van ilyen. Hogy mikor túl van rajta, az ember csak valami mélységes hálát érez. Hát így.
 
A regény másik nagy erénye az, ahogy Shell érzéseit, gondolatait ábrázolja, és mindazt, amin keresztül megy és ahogy megéli. Ahogy a majdnem felnőtt, mégis még gyerek lány felfedezi önmagát, a testiséget, ahogy keresi a lelki fogódzókat a maga rideg, kilátástalan világában, meg ahogy megéli a terhességet, aztán a szülést, és a többit. És hogy mindezt nem csak őszintén és hitelesen ábrázolja Siobhan, de költői szépséggel is. Gyönyörű hasonlatai vannak, amik nélkül talán csak egy kongó, hiperrealista regény volna ez, s amikkel így mégis reményt ad, értelmet, hitet: azt, hogy emberek vagyunk mind, és nem csak ez a sok szörnyűség eshet meg bármelyikünkkel, de ez a sok szépség is benne van mindannyiunkban.
 
A korábban szerkesztőként és a szólásszabadság harcosaként működő Siobhan Dowd első regénye volt ez. Életében még egy, a magyarul is olvasható A londoni óriáskerék rejtélye jelent meg, s korai halála után még kettő, amiket élete utolsó évében fejezett be. Siobhan mindig is másokért küzdött, börtönben, javítóintézetekben senyvedő fiatalokért, hátrányos helyzetű, nehéz sorsú emberekért, amint ez a könyve is bizonyítja. Valahol azt hallottam, a rák (főleg a mellrák) sokszor épp az ilyen embereket támadja meg, akik másokért tesznek sokat, önmagukat háttérbe szorítva. És hogy Siobhan áldozata ne legyen hiábavaló, egyetlen dolgot kell tennie minél több embernek. Illetve nem kell. Csak jó. Mert tényleg jók a könyvei, és tényleg úgy mesélnek fontos dolgokról, hogy közben kap az ember valamit, amit csak a jó könyvek és jó történetek adnak, nem pusztán azt az érzést, hogy most aztán valami hú, de fontosról olvas. Szóval ennyi a dolgunk: olvasni, és emlékezni rá, mit írt. És ha tehetném, ezt a könyvét mindenkinek a kezébe adnám, aki betöltötte a 15-16. életévét.

Részlet a regényből