Főkép Mindig ellentmondásos érzésekkel veszek kézbe olyan könyveket, amik egy éppen a mozikban futó, várhatóan sikerfilm kapcsán jelennek meg – általában kérdés, hogy mit tartunk a kezünkben: irodalmi alapanyagot, avagy a forgatókönyvből összetákolt kvázi-regényt. Így volt ez A király beszéde esetében is, mely könyvről a film előtt ugyebár senki sem hallott.
Nem véletlenül, hiszen Mark Logue tavaly, már jócskán a film forgatása idején írta meg nagyapja, Lionel Logue és VI. György király történetét – bevallottam inspirálta ebben a születendő film, és a növekvő érdeklődés elődje munkássága iránt. Mégsem a film melléktermékéről van szó, a könyv ugyanis Logue eredeti naplórészleteiből, megőrzött levelezéséből, korabeli cikkekből, a kortársak visszaemlékezéseiből épült fel.
 
A király beszéde jól beilleszthető lenne a Gabo Kiadó Királyi Házak sorozatába, hiszen sem nem szépirodalmi mű, sem nem komoly történelmi munka, valahol a kettő között helyezkedik el, érdekes, élvezetes, de mégiscsak dokumentarista regény. Ne várjunk tőle botránykeltést, intim bepillantást a királyi család mindennapjaiba, tabudöntögetést, hiszen ez egy ízig-vérig udvarias, nagyon angol könyv, ami áhítatos tisztelettel kezeli a mindenkori uralkodó személyét és a monarchia intézményét – még akkor is, amikor épp azt akarja bemutatni, hogy a király is ember.
Az nem egészen világos, hogy Mark Logue és a segítségére siető Peter Conradi szerkesztő kit is szántak a könyv főszereplőjének – az előszó szerint ez Lionel Logue életrajza akar lenni, ám több szó esik benne VI. Györgyről, és kettejük kapcsolatáról, mint magáról Logue-ról.
 
VI. György valahogy mindig kimarad a történelemórákon, amikor az angol királyokról tanulunk, a köztudatba sem sikerült olyan maradandóan bevésnie magát, mint bátyjának, az angolok által máig „botrányhősnek” tartott VIII. Edwardnak, vagy lányának, az immár lassan hatvan éve uralkodó II. Erzsébetnek. Pedig igencsak zűrös uralkodás jutott neki: bátyja botrányos lemondása után egy ingadozó trónt kellett elfoglalnia, néhány évvel később pedig átvezetnie birodalmát a második világháborún.

Érdekes egyébként az angolok hozzáállása ehhez az ő monarchiájukhoz. Ugyan alkotmányos monarchiáról van szó, ahol az államfőnek gyakorlatilag semmi politikai hatalma nincs, csúnyán szólva csak dísz, mégis, úgy tekintenek rá, mint a nemzet „papájára” (jelenleg ugyebár mamájára), mint egy szerteágazó család az ősöreg, kicsit már szenilis, sok vizet nem zavaró, mégis mindenki által szeretett és tisztelt családfőre.
 
Így hát első pillantásra hiába tűnik orcátlanul túlzónak a fülszöveg azon állítása, mely szerint a 20. század elején valaki megmentette a brit királyi családot annak legmélyebb válsága idején, van némi igazságtartalma.
VIII. Edward lemondása a monarchia újkori történetének egyik legsötétebb szelete, a kötelességet és a hagyományokat mindenek elé helyező tradicionális angol mentalitás arcul köpése volt, amit az angolok soha nem bocsátottak meg annak, akit királyukként tiszteltek – az már csak hab a tortán, hogy egy felkapaszkodott amerikai nőért dobta oda a brit koronát. Utódjára nehéz és kényes feladat várt: helyreállítani a királyi család jó hírét, visszaszerezni a megingott bizalmat, és megszilárdítani a monarchiát.
 
Albert Frigyes Artúr György yorki herceg erre látszólag a legkevésbé sem volt alkalmas. Második fiúként (ahogy a britek az ilyet aposztrofálják: tartalékként) nőtt fel apja és népszerű bátyja árnyékában, beteges, nyilvánosságtól irtózó, különösebben semmiben sem tehetséges gyerekként.
Mark Logue azt állítja, borzalmas gyerekkor jutott osztályrészéül, ami nyilvánvaló túlzás, de a szeretetlenség, az elnyomás olyan frusztrációkat alakítottak ki benne, ami beteges tömeg- és nyilvánosságiszonyhoz, dadogáshoz, ideges kitörésekhez vezetett. Ezt pedig nyilván nem engedheti meg magának valaki, akinek az élete másról sem szól, mint reprezentációról.
 
A yorki herceg több terapeutát is kipróbált már, számtalan kezelésen átesett, sikertelenül, amikor 1926-ban találkozott Lionel Logue-gal. Logue Ausztráliából vándorolt át a húszas években Angliába, ahol feleségével és három fiával új életet akartak kezdeni.
Nem volt végzett orvos, vagy logopédus, hazájában ékesszólásból nyert versenyeket, előadásokat tartott, beszédtanárként dolgozott – módszereiről sokat nem tudunk meg, csak annyit, hogy vegyítette a pszichológiát a hangképzés fizikai kezelésével. Rejtély, hogy miért járt sikerrel a herceg esetében, amikor igazi tudományos eredményei nem voltak, egyszerűen valahogy egymásra talált orvos és beteg (vagy inkább: tanár és tanítvány).
 
Ugyan határozott előrelépéseket értek el, a herceg soha nem gyógyult ki igazán a beszédhibájából, élete végéig – már királyként is – minden jelentősebb beszédnél mellette állt Logue, előtte többször elpróbálták a beszédeket, Logue olykor belejavított a szövegbe, és kihúzta a nehezebb szavakat. Így volt ez a koronázási beszéd és a híressé vált háborús beszédek esetében is – fura fricskája az életnek, hogy épp a világháború idején elmondott rádióbeszédek maradtak meg leginkább a köztudatban VI. György uralkodásából, pedig tán semmit sem utált jobban, mint a rádiót.
 
A király és a beszédtanár kapcsolata adja a könyv legérdekesebb részét, azonban kár azt várni, hogy itt egy világraszóló barátság történetét olvashatjuk. Valószínűsíthető, hogy Logue nagyon közel állt a királyhoz, szerepe az apapótléktól a pszichológuson át a barátig terjedt, ám mégiscsak egy király és egy ausztrál közember kapcsolatáról volt szó.
Logue igazi alattvalóként hódolattal viseltetett királya és királynéja iránt, sosem lépte át a társadalmi határokat; még akkor is, amikor a királyi család bensőséges eseményeire kapott meghívást, megtartotta a távolságot – ahogy a könyv is távolságot tart a szereplőitől és a témától is. Érdekes történet, a történelemnek egy olyan szelete, amiről eddig nem sokat tudtunk, betekintés a királyi kulisszák mögé – de csak messziről, a kordonon túlról.