Főkép Meggyőződésem, hogy ha a maguk idejében (1984-85 táján), vagy legalábbis a rendszerváltás után, a ’90-es években jelentek volna meg magyarul Clive Barker Vérkönyvei, akkor ma közel akkora tábora lenne nálunk is, már százalékos arányban, mint angol nyelvterületen – avagy, mint Stephen King-nek vagy Dean R. Koontz-nak.

Megjelent ugyan akkortájt a Kárhozat és a Korbács, de aztán éveket kellett várni a többire, majd újabb nagy szünet következett, és ennyi még nálunk is elég ahhoz, hogy akár egy ilyen író is kikopjon a köztudatból.
Most ugyan a Metropolis Media elkezdte kiadni az Abarat sorozatot, a Lazi pedig a Barker korai novelláit tartalmazó, 6 részes Vérkönyvek-et, de úgy tűnik, ezek népszerűsége a töredékét sem éri el annak, amire hivatottak.
 
Merthogy a Vérkönyvek a modern horror klasszikusai közé tartozik, de nem tudom, a mai, újabb horror rajongó generációknak mit adhat. Nem mintha bármit is vesztettek volna súlyukból, vérbőségükből ezek az írások, de maga az irányzat sincs épp a legjobb bőrben, meg szóval a horrornak nem ez a vonulata menő.
Barker se nem távol-keleti, se nem Texasi láncfűrészes mészárlás módra vérben-belekben gázoló. Nem mintha ezeket nem tudná, de ő épp attól nagy, hogy minden mást is tud. Mindent és bármit, amit az emberi elme el tud, vagy épp el sem tud képzelni.
 
A Pokoli versenyfutás öt novellája (egyik-másik akár kisregénynek is beillik) újra azt jelzi, hogy Barker beteges fantáziája már pályája elején is fittyet hányt minden határnak. Mi több, tabunak is: komolyan az az érzésem, hogy azokban az években Barker előbb vágta volna le a saját golyóit, mint hogy olyan sztorit írjon, ami nem dönt le legalább egy tabut. Ledönti, meghágja minden létező irányból, majd baltával és disznópörkölővel szedi széjjel.

Mintha direkt feszegetné, meddig mehet még el anélkül, hogy elmegyógyintézetbe vagy börtönbe csuknák érte.
Szentségtelen, gyomorforgató, iszonytató, kegyetlen dolgokat ír, de még amikor a legtöbb vér és emberi belsőség ömlik az adott novellából, akkor sem megy le a buta csonkolós horrorok szintjére, még akkor is képes valamiféle színvonalat tartani, amiért az ember nem dobja tűzre a könyvet, hanem végigolvassa. Nem tudom, hogy csinálja, de gondolom, emiatt is számít akkora kult-írónak.
 
Jelen kötet másik általános jellegzetessége, ami több novellában is feltűnik, az, hogy a nőknek igen sajátos szerep jut. Egy freudista pszichoanalítikus bizonyára úgy tudna gázolni Barker eme sztorijaiban, mint egyik-másik szereplő a vérben, de annyi még nekem is lejön, hogy az író homoszexualitásának egyik oka talán az lehet, hogy emberünk oly mértékben kiismerhetetlennek és különlegesnek látja a női nemet, hogy számára az már félelmetes.

Magam is úgy vélem, hogy a nők, pusztán azért, mert nők, mert húsukból-vérükből születik mindenki, tudnak egy halom dolgot, bölcsességet, amit mi, buta férfiak az életben nem foghatunk fel, de az azért távol áll tőlem, hogy ezért parázzak tőlük, vagy akár olyan, elérhetetlen magasságokba emeljem őket, ami már túlzás.

Elsősorban mindkét nembéliek emberek, de nem?! No mindenesetre Barkernél van nő, aki képes saját testét bármilyen iszonyú formába átalakítani, és belső erejével bárkit anélkül megölni, hogy hozzáérne (Jacqueline Ess akarata és végső akarata), „Az apák bőrei” címűben pedig egyenest azt találja írni, hogy a nők egy külön faj, és tőlük születnek bizonyos démonfiak… De a többi novellában sem vet túl jó fényt a nőkre, ha ugyan szóba hozza őket.
 
A kötetet nyitó „Rettegés” a horror lényegéről szól, és persze a végletekig feszített formában járja körül a témát. Egy egyetemistáról szól, aki a kampuszon összeismerkedik egy fura nézeteket valló fazonnal, aki szerint mindenki retteg valamitől, és igen szélsőséges dolgokra képes, hogy ezt be is bizonyítsa.
Mintha csak Poe és mondjuk King Tortúrája előtt tisztelegne a novella, persze teljesen barker-i módon… A sztoriból film is készült 2009-ben, Jackson Rathbone főszereplésével.
 
A „Pokoli versenyfutás” egy londoni, jótékonysági futóverseny története, ahol a Pokol versenyzője is rajthoz áll, és ha ő nyer, akkor száz évig a Pokol fog uralkodni a földön. Ez így leírva talán nevetségesen is hathat, de amit Barker ebből kihoz, az tényleg iszonyatos.
Erről az jut eszembe, hogy míg Lovecraft azzal érte el a legnagyobb hatást, amit nem írt le, Barker hajlamos szinte kéjesen elmerülni a részletekben, de néha még ő is visszatart némi információt, amivel csak még jobban kiakasztja az olvasót.
 
A „Jacqueline Ess akarata és végső akarata” egyben arról is szól, hogy létezik olyan mindent elsöprő vágy, amiért az ember képes meghalni, „Az apák bőrei”-ről pedig még annyit, hogy az arizonai sivatagban játszódik, ahol mintegy a semmiből iszonyatos kreatúrák hada tűnik fel.
 
A záró „A Morgue utcai újabb gyilkosságok” nagyon jól indult, azt hittem, az tetszik majd a legjobban, de végül ez bizonyult a leggyengébb írásnak. Amúgy Poe híres detektívtörténetét viszi tovább illetve helyezi a XX. század végére, hatásosan jelenítve meg a hóborította Párizst.
Ám ahova jut, az nem csak beteg, de öncélú is. Mindegyik Barker írásban ott van a direkt provokáció, de ennél éreztem azt, hogy „hagyjál már, Clive, a hülyeségeiddel”…
 
Hazudnék, ha azt mondanám, élveztem a könyv olvasását, de ez merőben szubjektív, attól még látom, hogy Barker tényleg nagyot és fontosat alkotott a horror irányzat számára. Függetlenül attól, hogy jobb lett volna, ha soha senki nem ír le ilyen borzalmakat. De az még jobb lenne, ha nem történnének borzalmak, márpedig történnek, alkalmasint nagyobbak is, mint amiket Barker összeirkált, még ha a valóságosak nem is olyan cifrák, mint az ő őrületes képzeletének teremtményei.
 
Még annyit, hogy a sorozat borítóival nem vagyok kibékülve, láttam ezeknél sokkal jobb külföldi borítókat. Viszont értékelem a jelen kötet versenyfutós képére tett kiadói poént.
 
Tartalom:
Rettegés
Pokoli versenyfutás
Jacqueline Ess akarata és végső akarata
Az apák bőrei
A Morgue utcai újabb gyilkosságok