Főkép

Raymond Carvertlegtöbben a késő 20. századi minimalizmus egyik zászlóvivőjeként ismerjük. Prózája szélsőségesen visszanyesett, kizárólag a legfontosabb momentumokra összpontosít, sőt, néha még lényeges információkat is kihagy, hogy tűéles képet fessen az elszigeteltségről, az elmagányosodásról, a kiüresedésről. Ha mindenképp valamiféle analógiát keresnénk, éppen a festészetben, mindenekelőtt Edward Hopper néhány képében találhatnánk meg azt. Ám az az író, akit mi stílusújítóként ismerünk, valójában nem Carver volt, vagyis nem egymagában ő. Szerkesztője és irodalmi patrónusa, Gordon Lish keményen megnyirbálta az 1981-ben kiadott kötet, az áttörést jelentő What We Talk About When We Talk About Love történeteit, minek köszönhetően Carver egy csapásra a szépírók egész új nemzedékének példaképévé és a művelt olvasók egyik kedvencévé vált. Özvegye, Tess Gallagher költőnő ellenben sokáig küzdött azért, hogy a novellagyűjtemény kéziratban fennmaradt, eredeti változatát is kiadják, és 2009-ben, Kezdők címen végül megjelent e részben ikonoklasztikus, részben megvilágosító erejű kötet.
 
Bizony, akik ismerik a novellák korábbi (vagyis nyomtatásban korábban megjelent) verzióit, úgy érezhetik, azokhoz képest kissé túlírtak ezek a „vázlatok”. Pedig témájukat, világszemléletüket tekintve nincs lényeges különbség: Carver ugyanúgy a szeretet és a szeretetlenség, a beleérzés és az empátia-hiány, a megértő társ utáni vágyakozás és a magunkra maradottság szélsőségeit szembesíti novelláinak rideg világaiban. Rideg, mert beszűkült, távlattalan. E történetekből alapjában hiányzik a nagyobb közösség, a társadalom biztonságot adó háttere; a szélesebb vászon, ami összefogja az apróbb életképeket, s megnyugtató keretet ad nekik. Carvernél minden az itt és most pontszerűségében, kiterjedetlenségében jelenik meg, nála nincs múlt, nincs szigorú ok-okozatiság, és nincs jövő, ami felé haladhatunk. Legfeljebb ideiglenes feloldást talál egy-egy disszonancia, mint ahogy a „Jól jön ilyenkor az a pár falat” dühítő gyötrődésének, tehetetlenségének hirtelen megenyhülése is csak látszólagos nyugvópontot jelent.
 
E novellák minimálisra leszűkített és maximálisan felerősített mikrokozmoszaiból nincs kiút, nincs menekvés. Az erőszaknak, a gyilkosságnak sincs érthető, levezethető indoka. A dolgok csupán megtörténnek, ahogy egy alkoholista sem igazán ura és alakítója a vele megtörténő eseményeknek. Mert ne feledjük: Carver alkoholbeteg volt. Amit látunk tehát, nem a kor Amerikájának tükre, eszköztelenségében hiteles portréja, a novellák valamiképp mégis az Egyesült Államok hanyatlásának allegóriáiként foghatók fel, s nem csupán az értelmetlen gyilkosságok miatt brutálisak. A válások és veszekedések, a házasságon kívüli, futó viszonyok éppoly üresek, mint a jellemek, akik e kis tragédiák főszereplői. Az egyetlen biztos pont talán az alkohol, ami lényegében minden írásban felbukkan, méghozzá sokszor egy-egy részlet, jelenet, vagy akár az egész történet gyújtópontjaként. Legbensőségesebben voltaképp a tömény szeszekről tudott írni Carver, aki ugyan leküzdötte magát a függőséget, a démonoktól viszont, úgy tűnik, nem sikerült megszabadulnia.
 
Nem felszabadító olvasmányélmény a Kezdők, és a szerkesztett (túlszerkesztett?) novellák elegáns szikársága is hiányzik belőlük, mégis a zsigerekig hatolnak, legbelső énünket, félelmeinket szólítják meg. Egyszóval érdemes megismerni őket.
 
Tartalom:
Miért nem táncoltok?
Kereső
Hová tűnt innen mindenki?
Filagória
Mutassak valamit?
Futó viszony
Jól jön ilyenkor az a pár falat
Csak beszólok a csajoknak, hogy elhúzunk
Ha ez az óhajtásotok
Rengeteg víz, egy ugrásra tőlünk
Dinka
Pite
Nyugalom
Az enyém
Távolság
Kezdők
Még valami