Főkép

1985-ben, pontosan negyed százada jelent meg Breat Easton Ellis áttörést hozó regénye, a Nullánál is kevesebb, hogy akkoriban még nem teljesen kiaknázott motívumokkal gazdagítsa az új irodalmi minimalizmus alakuló eszköztárát. Ezen eszközök közül talán a legjelentősebb a kiüresedetten hedonista, a szexben, drogokban, erőszakban kizárólag kellően erős ingereket, nem pedig érzelmeket kereső, szégyenletesen jómódú fiatalok életét belülről, ám mindvégig valamiféle távolságtartással szemlélő narrátor (Clay) figurája.
 
Ő tér vissza most egykori barátaival a Királyi hálószobák ismételten cseppet sem hősies hőseként. Azóta persze sok minden változott, és az önmagukat voltaképp nem is kereső főiskolások felnőtté értek, és minden játszmát sokkal nagyobb léptékben játszanak. Itt már nem csupán kipróbálják a gyilkolós pornográf filmben látottakat, hanem maffiaháborúra emlékeztető események részeseivé, elszenvedőivé, irányítóivá avanzsálnak ugyanannak a viszonylag szűk körnek a tagjai.
 
Ami megmaradt, mi több, hatványozottan felerősödött a huszonöt év előtti életből, az a bizonytalanság, az okok és okozatok közötti kapcsolatok lenyomozhatatlanságának és felfoghatatlanságának nyomasztó érzete. És megmaradt az inkább az Amerikai pszicho-ból ismert, kegyetlen, értelmetlenül perverz, pusztán a legnyersebb ösztönöket kiélő szexualitás, amiből ezúttal teljesen hiányoznak az egyik leggyomorforgatóbb felnőtt-regényként számon tartott mű szatirikus mellékzöngéi.
 
Felszínét tekintve a történet egyszerű. Clay New Yorkból egy időre visszatér Los Angelesbe (itt rögtön felfedezhető valamiféle párhuzam a Nullánál is kevesebb alaphelyzetével), ahol forgatókönyvíróként egy filmforgatás előkészületeiben, mindenekelőtt a szerepválogatásban vesz részt. Egy partin látszólag véletlenül megismerkedik Rain Turnerrel, aki pont az ő közreműködésével készülő filmben szeretne megkapni egy szerepet, ehhez pedig kifejezetten hasznos lehet Clay ismeretsége.
 
Ám, amint erre számítani lehetett, minden sokkal bonyolultabb annál, mint amit első ránézésre gondolnánk. Clay rejtélyes üzeneteket kap a mobiltelefonjára, lakásába észrevétlenül betörnek, követik őt. Miközben igyekszik felgöngyölíteni a szálakat, kiderül, hogy szinte minden ismerőse érintett valamiképp a testi és egyéb érdekviszonyoknak abban a hálózatában, amit összetettsége miatt Clay felfogni sem próbálhat, de úgy tűnik, jobb is, ha nem törekszik erre.
 
Habár mindig gyanús, ha egy író sok-sok év után előszedi egyszer már bevált karaktereit, hiszen az ilyesmi lehet az ötlettelenség jele, az eredmény nem mondható félresikerültnek. Azt sem mondanám viszont, hogy a Királyi hálószobák Ellis legkiemelkedőbb regénye, mégis meglepően sodró lendületű, az önmagára kényszerített tömörségnek köszönhetően a – valljuk be – meglehetősen klisészerű témák és fordulatok ellenére olvasmányos, valamennyire még mindig eredeti, és félreismerhetetlenül Bret Easton Ellis-es.

Nem feltétlenül érdemes e regény révén megismerkedni a szerzővel, mivel mélységeit tekintve némileg elmarad a korábbi művektől, de ellenjavaltnak sem mondanám. Nyugodtan olvassuk csak el.

 

Részlet a regényből

 
A szerző életrajza