Főkép Miközben a globalizáció kérlelhetetlenül halad a világ egységesítése felé, úgy érzem, kisebb léptékben valami hasonló történt hazánkban is valamikor a múlt század első felében.
Amikor ugyanis még nem volt tévé, rádióadás is alig, és az országos napilapok mellett a helyi sajtó legalább olyan fontos szerepet játszott – ha ugyan nem fontosabb volt az emberek számára –, nos, akkor a magyarság korántsem volt olyan egységes mint manapság.

Akkor bizony még megvolt minden tájegység jellegzetes eledele és még jellegzetesebb nyelvezete (valamint ruházata). Másként beszéltek Szeged környékén, másként Somogyban, és megint másként a Felvidéken. Ez a változatosság aztán apránként eltűnt, de ami esetleg még megmaradt belőle, abból egy-két generáció múlva biztosan semmi sem marad.
 
Hogy miért írom mindezt? Az ok roppant egyszerű: A Metropolis Kiadó Nobel-díjas szerzőket felvonultató sorozatának második kötetébe Rudyard Kipling kevésbé ismert, Indiában játszódó írásai kaptak helyet.
Ezek közül a „Három katona” című részben három közlegény mesél a seregben átélt „kalandjairól”, s mivel ők eredetileg az „egyszerű” népet képviselik, mindezt tájszólásban teszik.

A fordító (Balassa József) ihletett módon magyar tájszólásba (és akkori pesti szlengbe) ültette át az angol szöveget, s ennek eredménye mára igazi egzotikummá patinásodott, s bizony az egyszeri olvasónak alaposan figyelnie kell, hogy értse és élvezze a szöveget:
„Mikor Ripet megkötötték, a szegíny öreg fickó nem vót valami nagyon egíssíges. Azír hát az ezredes úr felesíge elhívatott, mert mír azér, hogy jó hírem vót, hogy írtek a kutyákho, s tudom, hogy mi a bajuk.
- Hát – mondom én –, szomorúság jött rá, s ami kék neki, az a szabadság meg a társaság, úgy mint nekünk is minnyájunknak. Egy vagy két patkánytúl megjönne az egíssíge. Csúnya dolog a patkány – mondom –, de mán ez a kutya termíszete; aut osztán tanálkozni kék egy vagy két másik kutyával, hogy eltöltse velök a napot, és legyen egy kis izgalma, mint egy keresztyén embernek.”
 
Utoljára szerintem az Indul a bakterház veretes soraiban találkozhattunk hasonló beszéddel. Maguk a katonatörténetek egyébként kevesebb izgalmat okoznak, mint a nyelvi kivitelezés, ráadásul szinte teljesen hiányoznak belőlük az indiaiak, ezért aztán inkább egyetemes mondanivalóval bírnak.
 
A második főcsoportba tartozó színdarab megmondom őszintén úgy ment el mellettem, mint a szabályokra fittyet hányó playboy a sárga lámpa mellett.
A „szerelmes” sztori sem drámaisággal, sem mélységgel nem bír – legalábbis semmi effélét nem bírtam felfedezni benne, s teljesen hiányzik belőle az Oscar Wilde művekre jellemző szellemesség. Legfeljebb azt értékelem benne, hogy megmutatja, miért nem érdekel senkit az átlagember élete – kivált, ha így tálalják.
 
Ehhez képes felüdülést jelentett az utolsó harmad novellagyűjteménye. Azt mondjuk nem tudom, miért Fekete és fehér lett a címe, de ezek valóban mérhetőek azokhoz az írásokhoz, amiért szeretni lehet Kiplinget.
A történetek főszereplői többnyire indiaiak, akik miközben életükről mesélnek ezt-azt, nem mellékesen megpróbálják megértetni a fehér emberrel, miként élnek és gondolkoznak. Ezek még akkor is jók, ha időnként olyan érzésem volt, Kipling direkt ábrázolja őket „műveletlennek” illetve „barbárnak” az angol kifinomultsághoz képest.
 
A hivatalos indoklás szerint Kipling „megfigyeléseinek pontosságáért, fantáziájának eredetiségéért, gondolatainak férfiasságáért és kiemelkedő elbeszélő tehetségéért, melyek e világhírű szerző műveit jellemzik” kapott Nobel-díjat 1907-ben.
 
Ugyan az ebben a kötetben található írások nem minden esetben felelnek meg a fenti dícsérő jelzőknek, és aki teheti, az a Kim, A dzsungel könyve vagy a Kívánságok Háza után vegye kézbe ezt a válogatást, de az vitathatatlan, ezek a novellák egyszerre megmutatják a pályakezdő Kiplinget, és a mára rég letűnt angol gyarmati világot.
 
Részlet a regényből