FőképNéhány évvel ezelőtt készült egy film, ami igaz történetet dolgozott fel. A címére nem emlékszem pontosan, talán Kapj el, ha tudsz fordítással került a mozikba és Di Caprio játszotta a főszerepet.
A fickó, akit megszemélyesített, bármilyen szerepbe bele tudott bújni – többek között hamisításért körözték – és akármibe nyúlt, az jól sült el a keze alatt. Zseniális, ezt meg kell hagyni, a rendőrség hosszú ideig a meleg nyomát taposta, mégis nehezére esett elkapni.

Szóval az ipse merész és roppant ügyes, mégis létezik valaki, akitől még mindig lett volna mit tanulnia. A tagot úgy hívják Tuskó Hoppkins… és lehet, hogy már mind találkoztunk vele.

Az írással kapcsolatban létezik egy, az elmében rémes visszhangot keltő mondat: válaszd ki a célközönséged! Oszt majd ennek fényében írhatod a meséidet.
Elismerem, ez működőképes taktika lehet és az esetek többségében illik és érdemes megfogadni. De csak akkor, ha az író profi, és ez most nem a szó hiánytalanul pozitív töltésével értendő.

Ha egy író – de ez talán bármi más művészeti ágra értendő – már az asztalhoz ülés pillanatában arra gondol, hogy ez most kiknek is fog szólni, az elhúzott a lényeg mellett, méghozzá egy vándorsólyom sebességével.
Jó, pénzt még kereshet, sőt, fog is, talán ez az egyetlen biztos recept rá. De mégis, mi az, hogy döntse el, kinek írja? Először magának, gondolom.

Ha Rejtő Jenő azon kezdett volna agyalni, hogy a megfogandó olvasók húsz és harminc év közötti középvezetők legyenek, lehetőleg normális családi háttérrel és egy kicsit legyen ferde az olvasószemüveg az orrukon, akkor soha nem kapjuk meg azokat a világokat, amiket az engedélyével és a segítségével bármikor beutazhatunk.

Az elátkozott part azzal kezdődik, ahogy más történetek gyakran elég kellemetlen véget érnek. Hiszen ki szeret arra magához térni, hogy eltűntek a ruhái. Bénító élmény, én tudom.
Szóval a Török Szultánnak eltűnnek a ruhái, de óriási szerencséjére éppen arra jár a regény főhőse, a világ legszerényebb embere John „Csülök” Fowler, és minden idők legnagyobb átváltozó művésze, Tuskó Hoppkins.
Úgy ítélik, hogy a Török segítségére lesznek, ebből majdnem egyenesen következik, hogy Tuskó egy fejlövéstől szenvedő századossá változik, Csülök pedig meglepetésszerűen a légióban találja magát.

Nem egyedül, szerencséjére – és az olvasó örömére – Senki Alfonz is vele tart, hogy segítsenek egy bajba jutott magas rangú kapitányon, aki a kivégzését várja. Csülökék megszöktetik, hogy megtudják, ki és miért akarta bemártani új barátjukat.
Semmi szerepe ebben annak, hogy egy gyémántbánya is szóba kerül, amit talán a megtaláló vallhat majd jogos tulajdonának. Ugyan, ez őket nem érdekli...

Egy rakás ugratón keresztül Tuskó Hoppkins is visszakerül a brigádba, így teljes fegyverzettel indulhatnak a gyémántbánya… a kapitány segítségére. Közben Csülök szerelmes lesz, és egy kicsit sem lepődik meg azon, hogy a nő is halálosan beleszeret.
Min is lepődne meg. Művelt, erős és jóképű, ahogy azt sokan mondták már róla. Egyedül talán Senki Alfonz veheti fel vele a versenyt. Kivéve persze, ha műveltségről van szó.

Nekilátnak a feladatnak, de annyi csavar és buktató éri őket, hogy az Csülök jól képzett mentálját is próbára teszi. De egy olyan ember, aki a whiskytől elszenvedett részegséget rummal tisztítja ki a fejéből, nem hátrál meg egykönnyen.

Szóval szokásos Rejtő humorral van tele a könyv, egy olyan célközönségnek, akiknek valószínűleg ösztönösen dolgozott a művész. Az egész világnak.
Bárki, aki egy kicsit is el akar szakadni az átlagélettől, más megvilágításba akarja helyezni azt, vagy csak tanulni akar egy kis bölcsességet a zseniális szereplőktől, nyissa ki ezt a könyvet és tanuljon. Talán az iskolákban is ajánlani kellene, a raklapnyi száraz papír helyett. A nyugdíjas otthonokban szintén. Jó utazást kívánok!