Főkép A kiadó részéről teljesen logikus lépés a sorozat nyitókötete után (A tizennégy karátos autó) annak folytatását megjelentetni. Elvégre az olyan figurák, mint Gorcsev Iván és Vanek B. Eduárd nemtörődöm életszemléletükkel és frenetikus beszólásaikkal mára közkinccsé váltak.
 
A Vanek úr Párizsban csak 1986-ban jelent meg, sok-sok évvel a szerző halála után, éppen ezért nem teljesen alaptalan a feltételezés, miszerint nem kész regényről van szó, hanem csak egy félig elkészült kézirat publikálásáról. Ezt az elképzelést támasztja alá a sztori kidolgozatlansága, valamint az a tény, miszerint talán ez a legkevésbé Rejtős darab az életműben.
 
A kötet két részből áll. Az első mindjárt a Szaharába visz el bennünket, ahol jóérzésű légiósok próbálnak érvényt szerezni az igazságnak. Ez a próbálkozás – köszönhetően a szívtelen altiszteknek – rendre zátonyra fut, ezért a helyzetük tarthatatlanságával szembesülve (rendszeres istállópucolás, soron kívüli őrszolgálat) inkább az engedély nélküli tartós távollét mellett döntenek.
Szökött légiósok persze korábban is előfordultak eme katonai szervezet történetében, azonban ezúttal minőségi változásról van szó.
 
Ez a rész nem rossz, csak az olyan klasszikusokhoz képet, mint a Csontbrigád, az Elátkozott part vagy a Láthatatlan légió bizony kevés benne az eredeti ötlet, figura és párbeszéd. Tisztes iparosmunka, semmi több.
Igazság szerint erről az a Rejtő által írt szövegrészlet jut eszembe, amikor valamelyik pesti kávéházban a befutott író arra tanítgatja kezdő kollégáját, miként kell jó légiós regényt írni. Kell sok homok, mindenféle katonai kifejezés, titokzatos figurák titkokkal és persze az elpusztíthatatlan főhős – mintha pontosan eszerint készült volna a könyv első fele.
 
A második rész már egy egészen eltérő közegbe vezeti az olvasót. Valamikor a húszas évek Párizsában vagyunk, ahol magyar munkanélküli értelmiségiek küzdenek az napi betevőjükért.
Ez a történet a fentivel ellentétben felemásra sikeredett. A nincstelenség, a kilátástalanság leírása olyan élethű, hogy az olvasónak azonmód az életrajzi könyv francia fejezetei jutnak az eszébe (Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam). De Földes Jolán regénye, A halászó macska uccája is jó tájékozódási pontot jelenthet a jobb sorsra vágyó magyarok helyzetét illetően.
 
Igen, ebben a részben - Rejtőtől szokatlan módon - nagyszámú magyar különítmény rohangál a cselekmény színhelyei között. Ténykedésük azonban nem jellemző Rejtőre, sokkal inkább Heltai Jenő két könyve jutott eszembe róluk (Family Hotel és VII. Emmánuel és kora). Csak itt sokkal nyersebb a humor, és politikai ármánykodás helyett detektívesdit játszik a narrátor.
A végén természetesen minden kiderül és értelmet nyer, de aki teheti, ne ezzel a regénnyel kezdje ismerkedését Rejtő életművével.
 
A Rejtő sorozat második köteténél már nyilvánvaló, hogy sem a Magvető ponyvasorozatának (Albatrosz) közkedvelt borítói, sem a későbbi gyűjteményes kiadások puritán címlapjai, sem pedig a keménytáblás zsebkönyvek régmúltat idéző – egyébiránt a könyvek szellemiségéhez semmiképpen sem illeszkedő – nonfiguratív megoldásai nem szolgáltak alapul Igor Lazin számára, aki fotóalapot felhasználva készítette el a figyelemfelkeltő borítókat.
A sárga alapszín régi ponyvakiadásokat idéz, a feliratok a történetre utalnak, a fotók pedig megidézik azt a kort, amikor a férfi még férfi volt, a nők pedig csak ritkán ütötték le az előbbieket. Nekem mindenesetre tetszik a Rejtő könyvek új ruhája.