Főkép

Varró Dániel eddigi legsikeresebb műve a Túl a Maszat-hegyen című verses meseregény volt, és lehet, hogy az is marad, de csak akkor, ha nem hallgat rám mindenki, aki ezt olvassa, és nem rohan nyomban venni ebből az új könyvből egyet magának, egyet pedig minden ismerősének meg rokonának, ahol nemrég baba született, vagy babát várnak, vagy akár csak szeretnének, majd egyszer. (Bár tudom, nem olcsó a könyv.)
 
Emberünk ugyanis úgy fél éve apa lett, és élményeiről a rá oly’ jellemző játékos, üdítően kreatív, kikacsintásokkal, utalásokkal teli stílusban írt egy kupac verset. De olyanokat, hogy valami csuda! Remek ritmusú mondókák ezek, amiket valóban örömmel hallgatnak az apró méretű bőgőmasinák. Tudom, mert a második fiam két hónapos sincs, és pompásan el tud aludni a vállamon, ha felolvasom neki, dacára annak, hogy közben rezeg szegény, mivel az apja kacarászik.

Petőfi, Weöres, Karinthy vagy Romhányi: Varró mindőjük nyomdokain jár, és bizony, hozza a szintet. Pedig hát modern versek ezek, olyan szavakkal, mint facebook, teszkó, ultrahang, vagy deprimált, de épp ez benne a jó. Illetve nem is ez, hanem, hogy Dani képes a mai viszonyokat (legyen szó bár kötődő nevelésről vagy a ma divatos pelenkák és rucik alkalmazásáról) mai nyelvezettel és szlenggel fűszerezve, mégis a klasszikusok minőségében visszaadni. Szóval, hogy annyira jó, mint a régi nagyok, mégis teljesen mai.
 
Ugyanakkor meg, bármennyire élvezzék is a gyerekek e verseket, meggyőződésem, hogy ez a Maros Krisztina bájos-mókás-karikaturisztikus képeivel illusztrált könyv elsősorban a szülőknek szól, akik így nevethetnek saját nyomorukon, mert Dani a pelenkázástól a büfiztetésen át az öltöztetésig mindenről oltári humorral dalol. És tényleg az utolsó részletig minden úgy van, ahogy leírja, esetemben a plüssvombatcsócsálás mélységeiig. Száguldozó nagyapáról meg facebook-oló nagynéniről nem is beszélve.

Jobbára folyt a könnyem, úgy nevettem, és sokadjára felolvasva sem untam még rá a versekre, az is óriási dolog ám. Varró Dániel bármikor vendégem egy italra, baromi hálás vagyok neki, s hogy is ne lennék, amikor az ilyen sorokkal elérte azt, hogy legalább átmenetileg ne legyek olyan, amilyennek itt magát leírja: „Borús és deprimált apádnak egyetlen árva csillaga, ne akarjad, hogy énekeljek, aludj el szépen, kisbaba.”
 
Csöndben teszem csak hozzá, üzenvén mindazoknak, akik a gyerekvállaláson innen vannak, mégis érteni vélik a danii iróniát, és jókat kacagnak, mitsesejtve: ezekben a költeményekben annyi realizmus van, amennyi egy kocsmára való, lilaködben alkotó, meg nem értettségtől szenvedő művész teljes életművében is ritkán. De épp ezért jó, ha minden újszülött szülő megkapja ajándékba. Alkalmasint jobban felkészít a nagy feladatra, mint megannyi szakkönyv (amikről szintén van egy szédületesen vicces versike).