Főkép Azt talán már nem állíthatjuk, hogy Magyarországon teljességgel ismeretlen a régizene historikusnak nevezett előadási módszere, előretörés azonban sajnos legfeljebb a zenehallgatási szokásokban tapasztalható, zeneoktatásunkban lényegében alig tükröződik annak a rengeteg kutatásnak és a korhűségre törekvő régizenés hangfelvételek során tapasztaltaknak a hozadéka, ami élővé és elfogadottá tehetné e gyakorlatot.

Nem is büszkélkedhetünk sok híres régizene együttessel és előadóval, ami pedig mindenképp a hazai zenekultúra elszegényedését mutatja, és ha ez nem változik, további lemaradáshoz vezet.
Ezen a helyzeten próbál segíteni, igyekszik gyökeres változást elérni egy Soltész István által közreadott pedagógiai mű, Michel Corrette eredetileg 1738-ban megjelentetett hegedűiskolája, amely a kor két legfontosabb felfogásának, az elegáns, mai szemmel talán túlzottan is finomkodó francia és az érzelmesebb olasz stílusnak jellegzetes példákon keresztül való bemutatásával már a saját korában is egyedinek számított.

Corrette magyarázatait, az ábrákat és a kottapéldákat magyarra fordítva és némileg a mai jelölésmódokhoz igazítva, tehát nem tényleges fakszimile kiadásban adja közre az Orpheusz iskoláját gondozója, a szöveget pedig bőséges végjegyzetekkel egészítette ki mind a fordító, mind a szerkesztő.
Mindezt a közreadó értékes és információban bővelkedő tanulmánya egészíti ki a barokk zenei gyakorlatról és a szerző életéről, végül pedig a francia stílusú darabok modern kottaképű kiadása zárja a kötetet.

Mivel az alapműben és a kiegészítésekben is részletes leírásokat és utasításokat olvashatni a barokk-kori hegedű felépítéséről, a hangszer és a maitól lényegesen eltérő vonó helyes tartásáról, az így elérhető hatásokról, valamint a díszítések megvalósításáról (ismételten különbséget téve a francia és az olasz stílus esetében alkalmazott, két eltérő gyakorlat között), a kötet segítségével bárki könnyedén elsajátíthatja a barokk játékfelfogás esszenciáját.
Amihez – ahogy Soltész István ki is hangsúlyozza – lehetőleg minél tisztább forráshoz: lehetőleg eredeti kottához vagy az azokkal egyenértékűnek tekinthető Urtexthez érdemes visszanyúlni.

És hogy miért is érdemes és fontos megismerni a barokk gyakorlatot? Mert e felfogást elsajátítva az előadó kénytelen értelmező módon nyúlni a darabokhoz, és így nem valami előemésztett művet fog megszólaltatni, voltaképp mechanikus kottahűséggel.
Ismét teret kaphat az improvizáció, előtérbe kerülhet az előadói egyéniség, s így minden mű újra egyedi színezetet kaphat. A klasszikus kompozíciók újfent éppoly elevenné válhatnak, mint a megszakadt régizenés tradíciót a romantizáló előadásoknál sokkal inkább továbbvivő jazz vagy a nálunk elsősorban éttermekben hallható cigányzene.
 
Hiánypótló mű tehát Michel Corrette Hegedűiskolája – vagyis az lehetne, ha a magyar zenepedagógia általánosan használt tankönyvként vezetné be. Csak remélhetni, hogy erre előbb vagy utóbb végül sor kerül, hiszen a világban már teljesen elfogadott a (mára a szélsőségektől többnyire megszabadított) historizmus, melynek ismerete és legalább részleges elfogadása nélkül mindenképp szegényebb bármely közösség zenei élete.