FőképGuadalajara a második legnagyobb, és az egyik legősibb mexikói város. Neve arab eredetű, jelentése sziklák alatt rohanó folyó. Egyben Elvis Presley spanyol nyelvű dalának címadója, amelyben a romantikus lelkületű énekes megidézi álmai városát, a hegyek-dombok között megbújó, vadregényes Guadalajara-t.
 
Quim Monzó Guadalajara című novellagyűjteményében Gregor, az emberré változott csótány magányában tekergeti a rádió gombját, és ekkor csendül fel egy pillanatra Elvis Presley, a híres közép-amerikai városkáról írt számának kis részlete, hogy aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan halkuljon el, és merüljön alá az elnéptelenedett szoba homályába.
 
Az eszmékkel, érzelmekkel teli kor utáni vágyódást szimbolizáló dal címként való felhasználása tökéletes, egyben abszurd keretet ad a katalán író, Quim Monzó könyvének; ugyanis Monzó frappáns, meghökkentő történetei pontosan az emberi hőstettekről, az emberfeletti csodákról rántják le a leplet; az emberi természet apró mozgatórugóit veszik górcső alá.  
 
A groteszk fordulatokban bővelkedő sztorik egy része mintegy kifordítja a számunkra oly ismerős legendákat, az ép ésszel szinte felfoghatatlan bátorságról tanúbizonyságot tevő „hírességek” indítékait, gyakran értelmetlennek tüntetve fel azokat a cselekedeteket, amelyeket mindeddig egyértelműen csodálatosnak láthattunk, és eszünk ágába sem jutott megkérdőjelezni hasznosságukat, avagy véghezvitelük valós körülményeit.

Más novelláiban Monzó precíz pszichoanalitikus módjára vizsgálja meg a mindennapi emberek pszichéjének működését, tárja elénk belső gondolatvilágukat.
 
Így találkozhatunk például Tell Vilmos unokájával, aki már nem tud azonosulni a nagyapja, és az apja által bevállalt vakmerő próbával és Gregorral, aki Az átváltozás főszereplőjével ellentétben csótányból lesz emberré.
Rajtuk kívül nyomon követhetjük egy liftben ragadt potenciális szerelmes pár, egy saját magát némaságra ítélő hajdani „nagydumás”, egy a tökéletes könyvektől rettegő könyvimádó, és még megannyi „átlagos” ember életének egy adott szakaszát, megismerhetjük furcsa, megrögzült szokásaikat, különleges, vagy éppen hétköznapi életcéljaikat.
 
Monzó hősei, vagy még inkább anti-hősei habozó, töprengő, gyakran kiábrándult emberek, akik írónk szerint a szívük mélyén már nem számíthatnak nagy csodákra, váratlan meglepetésekre, áttörésekre az életükben.
Minden tettüket átitatja az emberi lét kegyetlen kiszámíthatatlansága, és egyben kiszámítható önzősége, mintha minden jó cselekedet alapvetően értelmetlen lenne, és a világegyetemünk egészének körforgása szempontjából olyan csekély értéket képviselne, amelyet megemlítenünk sem érdemes.
 
Elvis Presley érzelmektől átitatott, szentimentális dallamvezetése éppen ezért csak egy pillanatra hangozhat fel a kötetben, emlékeztetve minket a szenvedélyes, különleges hagyományokat ápoló távoli városra és a túláradó érzelmeket megjelenítő vad tájakat átszelő folyóra.
Ezek azonban, Monzó olvasatában fényévnyi távolságra vannak jelen világunk irányíthatatlan, megfoghatatlan, mindemellett rendkívül kicsinyes valóságától, azon világunktól, amelynek útvesztőiben, csakúgy, mint a „Centripetális erő” című történetben, az egyszeri ember csak bolyong-bolyong, hogy mindannyiszor akaratlanul is az egyetlen biztosnak látszó helyhez, a kiindulóponthoz térjen vissza.
 
Üzenetét tekintve kiábrándító, elszomorító novelláskönyv a Guadalajara. Az elkeserítő alaphangulatot azonban jól ellensúlyozza Monzó egyszerű, gördülékeny történetvezetése, lecsupaszított könnyed írói stílusa és abszurd, meglepő befejezései.
A rövidke, egy délutános olvasmány ily módon inkább afféle rácsodálkozás félét indít el az olvasóban, mintegy ráébresztve arra, hogy, ahelyett, hogy mindent adottnak venne, így, és másképpen is szemlélheti a világ történéseit.