Főkép

Dávid Veron neve mára fogalommá vált az internetet gyakran böngésző magyar könyvrajongók körében.
Tavaly bukkant fel először, egy csúnyácska, vékonyka, magánkiadásban megjelent könyv lapjain, amit lelkes olvasók küldözgettek egymásnak az ország egyik végéből a másikba, majd az a pár példány is elfogyott, és a szerencsés keveseken kívül, úgy tűnt, a nagy többségnek le kell mondania arról, hogy megismerje az ókanizsai könyvárus kisasszony kalandjait.

Lett ugyan neki blogja, ahol maga írta történeteivel szórakoztatta rajongóit, ám a könyv mégis csak könyv, és mivel az írónő, Baráth Katalin jövendőbeli olvasói idegeit szem előtt tartva, a későbbi történetekben nem meséli el az Ókanizsán történteket, a kíváncsiság tovább burjánzott.
Aztán jött a hír, hogy mindenki kedvenc krimikiadója, az Agave az idei Könyvhétre megjelenteti A fekete zongorát, méghozzá kibővített, átszerkesztett változatban, két novellával kiegészítve, és ami szintén nem utolsó szempont, tetszetős külsővel.

Már önmagában az előtörténet megmelengeti az ember szívét, igazi „kis magyar sikertörténet” Baráth Katalin könyvéé, sajnos ritkán látni ilyet.
A könyvet kézbe venni is élmény, a kiadó most is remek munkát végzett, a borító szépséges, a hangulata máris régvolt korokat idéz, kinyitva pedig újabb kellemes meglepetés érte a közönséget: az Agavétől megszokott ajánlások közé ezúttal az első kiadást olvasó és méltató bloggerek írásaiból került be néhány.

Volt is öröm az olvasók között és nem véletlenül: szép és kedves gesztus mind az írónőtől, mind a kiadótól, hogy azoknak az ajánlásával reklámozzák a könyvet, akik oly sokat tettek a maguk eszközeivel azért, hogy terjedjen a híre.
Ennyi kellemes meglepetés és szemgyönyörködtetés után, az előzetes kritikákat olvasva, az elvárás a könyvvel szemben igen magas. Kicsit tartottam is tőle, hogy a fenenagy lelkesedés után hogy fog tetszeni a regény. Nem kellett csalódnom!
 
Az 1900-as évek elejének poros kisvárosában, Ókanizsán mintha megállt volna az idő. Az új vívmányok ide nem értek el, sem elektromosság, sem kövezett utak, sem automobilok nincsenek, a városka, miképp a lakói is, mintha a tizenkilencedik században ragadt volna, a „boldog békeidőkben”, amikor egy vidéki város nyugalmát semmi nem zavarhatja meg.

Itt él Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony, aki ahelyett, hogy anyja kedvére téve végre férjhez menne – hiszen már huszonhárom éves! –, állást vállal, minden férfit elriaszt maga mellől, az irodalom a mindene, ráadásul titokban saját regényén dolgozik.
Épp Armand és Josephine történetét szőné tovább, amikor bezuhan az üzletbe a bolond Vili, késsel a hátában és hirtelen nem csak Veron, hanem az egész város élete felfordul.

Ókanizsán emberemlékezet óta nem történt gyilkosság, így a helyi nyomozókülönítmény – a rendőrfőnök, a doktor és a kotnyeles Veron – csak találgat, közben beindul a városi pletykagépezet, és persze mindenkinek van gyanúsítottja.
Az első áldozatot újabbak követik, a nyomozók megsegítésére pedig Szabadkáról érkezik kackiás bajszú huszártiszt, aki az eladósorban lévő lányok mamáin kívül kivételesen Veron érdeklődését is felkelti. Ám egészen addig, amíg elő nem kerül az első áldozat zsebéből a rejtélyes Ady-vers, A fekete zongora, még huszáros segítséggel is egy helyben toporognak.



Egy vérbeli irodalomrajongónak mi lehetne izgalmasabb, mint egy olyan nyomozás, amiben egy vers, méghozzá kora legnagyobb költőjének és Veron személyes kedvencének verse a kulcs?
Az eladókisasszony lelkesedése, valljuk be, határtalan, és bármilyen tragikus halálesetek követik is egymást, az olvasó remekül szórakozik azon, hogy Veron mennyire élvezi ezt az irodalmi nyomozást. Amibe besegít a gyilkosság után megsokszorozódott létszámú városi olvasókör és a tiszteletreméltó Veritas nővér.

A vers megfejtésével próbálkozó Veron és Veritas nővér kettőse szellemes fricska azoknak a hozzám hasonló olvasóknak, akik hajlamosak egy regény, egy vers, egy színdarab dinamikáját minduntalan ráaggatni a környezetükben történtekre.
Persze Baráth Katalin itt is tartogat meglepetéseket, amikor már azt hinnénk, a megoldás a kezünkben, akkor csavar a történeten, na nem túl nagyot, nem a ma divatos „minden másképp volt” svédcsavarral él, csak épp megmutatja, hogy nem minden az, aminek látszik.

Okos és fordulatos krimivel van dolgunk, gyakorlatlan krimiolvasóként én nem találtam ki, ki a gyilkos, persze lehet, hogy nálam rutinosabbak simán átlátnak a trükkökön.
 
Ám nem is ez a lényeg. A könyv igazi erőssége a hangulata, az a kis világ, amit Baráth Katalin megteremtett. Kicsit poros, kicsit álmos, kicsit ódivatú, mégis nagyon szeretnivaló, az összes szereplőjével együtt.
A kisváros a maga furcsa lakóival, a betegesen féltékeny rendőrkapitánnyal, a kedves doktorral és pletykás nejével, a szigorú plébánossal, írószerboltjaival, a Nagyvendéglővel és szabadszájú pincérnőjével, a Veronnal örökösen konkuráló, szintén írói ambíciókat dédelgető szépséges Lénával és a vasútállomáson örökké külföldiekre vadászó állomásfőnöknével olyan hely, amelynek hétköznapjairól sokat és szívesen olvasnék még, krimi ide vagy oda.

Egyelőre nem tudhatom, óhajom teljesül-e, hiszen Veron Pesten folytatja irodalmi és bűnügyi kalandozásait – legalábbis blogján erről tudósít. Hogy a készülő folytatásokban Baráth Katalin írónő visszaviszi-e hősét a bájos Ókanizsára, az még a jövő zenéje. Ám bármerre is folytatódjanak kalandjai, biztos vagyok benne, hogy Veron mindenhol képes lesz az események közepébe csöppenni, nem kell attól félnünk, hogy elkerülik őt a kalandok. Én mindenesetre tűkön ülve várom a folytatást.

Részlet a regényből

Kapcsolódó írás:Interjú Baráth Katalinnal, A fekete zongora című regény szerzőjével – 2010. szeptember