Főkép Egy időben komoly eseménynek számított az éppen aktuális Crichton könyv megjelenése. Bár a színvonal nem volt egységes, abban mindig biztos lehetett az olvasó, hogy jól megírt, érdekes történetet kap a pénzéért, s időnként korszakos művekhez is lesz szerencséje.
 
Az író halálával mindez már a múlté – legalábbis részben, hiszen pontosan ugyanaz történt, mint Douglas Adams esetében: az elhunyt számítógépén kincsekre bukkantak. Crichton esetében egy befejezett (Kalózvizeken), és egy befejezetlen regényt tartalmazott a merevlemez. Az első angolul már tavaly megjelent, míg a félkészt idénre ígérik.
 
Mindezzel kapcsolatban egyetlen kérdés merül fel bennem, mégpedig az, hogy vajon milyen meggondolásból írt Crichton kalózregényt. A tudomány mellőzése egyáltalán nem jellemző az életművére, márpedig itt sem tudós, sem elmélet nem kerül szóba.
Arról nem is beszélve, hogy vajon miért a számítógépén őrizte a regényt, s miért nem jelentette meg életében?

Na és a Ködsárkányok? – kérdezheti bárki joggal, az is kalandregény. Részben – mondom erre –, hiszen a viking hétköznapokon kívül nyilvánvaló a szerző szándéka: a neandervölgyi ősember kihalására keresett magyarázatot.
 
Címének megfelelően Crichton nemrégiben megjelent könyve kalózokkal zsúfolt kalandregény, ami az 1665-ös évben játszódik a karibi vizeken.
A legendás hírű Port Royal kikötőjében kezdünk, ami ekkor II. Károly angol király gyarmata, bár ültetvényesei helyett inkább kalózairól (akarom mondani vállalkozó kedvű tengerészeiről – elvégre a törvénytisztelő kormányzó felkötteti az engedély nélküli kalózokat) híres.

„Hangulatos” felvezetés után itt találkozunk a történet főszereplőjével, Charles Hunter kapitánnyal, aki hivatalos kalózként jövedelmező „kirándulásokat” tesz a környék spanyol kikötőiben, hogy szárazföldön és vízen kutakodva uralkodója és saját pénztárcáját megtömje az újvilág ezüstjével-aranyával.
 
Most éppen új kalandra készül, melynek során egy jól őrzött spanyol kikötőből készül elcsenni egy hajót. Ehhez persze megfelelő felszerelés és legénység szükséges – no meg sok szerencse.
 
Olvasás közben gyakran úgy éreztem, nem is könyvet, hanem egy felduzzasztott filmforgatókönyvet olvasok, mivel a jelentek nagy része nyilvánvalóan vászonra kívánkozik (a híresztelések szerint Spielberg megvásárolta a jogokat).
A mozis felfogás következményeként sajnálatos módon a könyv második felében egyszerűen túl sok az akció és a váratlan fordulat – legalábbis számomra. A kevesebb véleményem szerint ezúttal több lett volna.
 
A Kalózvizekent nem érdemes összehasonlítani az Androméda-törzs zsenialitásával, vagy az Őslénypark eredetiségével, csupán egy szórakozató kalandregény Crichtontól.