Főkép

A Lencsilány-képregények sikere valószínűleg magát az alkotójukat lepte meg legjobban, mikor 2007-ben az Előszezon csoport újdonsült tagjaként elkezdte publikálni őket a neten, ráadásul egy olyan weboldalon, ahol rajta kívül mindenki prózaíró vagy versfaragó hírében állt. Márpedig Lakatos István szomorú meséi hamar meghódították az olvasók szívét, akik - ezt különböző piackutatások és felmérések bizonyára nagyon jól kimutatnák - furcsa módon nem kizárólag a képregényes szubkultúra felől érkeztek.

Ebben az is közrejátszhat, hogy még a szerzőjük sem tudná pontosan definiálni a Lencsilány műfaját: talán nem is annyira képregény az, inkább túlrajzolt mesekönyv, mondja. Való igaz, hogy a kötet négy rövid története formanyelvét tekintve sok hasonlóságot mutat a klasszikus gyermekkönyvekkel: szöveg és kép gyakran ugyanazt fejezi ki, ugyanakkor a rajzok kidolgozottsága még így is hangsúlyosabb, mint a hozzájuk rendelt párbeszédek vagy leíró részek. Azt is mondhatnánk: a stílus mindenek felett áll.

Lakatos István egyedi képi világát a nagy szemek, a sötét tónusok és a girbegurba vonalak jellemzik (többen erőteljes Tim Burton-hatást éreznek e mögött, és nem alaptalanul), vegyítve némi visszafogott steampunk-rajongással.

A történetek nagyon egyszerű mintára épülnek: Lencsilány egyedül sétál vagy játszik valahol, találkozik valakivel, majd akaratán kívül (de általában a karjában tartott Lencsibaba unszolására) belekeveredik valamibe, amit nem különösebben ért, ezért jószívűségének és empatikus képességének megfelelően igyekszik lereagálni a helyzetet.

Először megijed például a filmtekercsbe zárt csúnya óriástól, ám miután kiderül, hogy az valójában ártalmatlan, nagyon figyelmesen végighallgatja mondandóját, majd megpróbál segíteni rajta - végül pedig ő az egyedüli, aki meggyászolja. Mert bizony a gyász, a szomorúság áthatja a teljes művet. Még ha tulajdonképpen happy enddel zárul is egy-egy történet (mint a Poe-novella alapján készült Az elhasznált ember, illetve a Pókháló kisasszony), a hangulat borongóssága nem szűnik, és valami mindig fáj.

Bár a Lencsilány áttételesen visszaszerzi saját és az elhasznált ember becsületét a szörnyűséges búgabúktól, az elhasznált ember, az továbbra is elhasznált marad. Az erdő mélyén uralkodó, halott szerelméhez mérhetetlen önzéssel ragaszkodó pókkirály, bár pozitív irányba fejlődik, és megtanul lemondani, ezzel a tettével mindent elveszít - Pókháló kisasszony boldogsága pedig a halálba való nyugodt és végérvényes átlépésben áll.

De A csúnya óriás és A fekete csönd című mesékbe még ennyi derű se jutott. Előbbi a legszívszorítóbb (és minden egyéb tekintetben is az eddigi legjobb) Lencsilány-történet, utóbbi pedig a legkétségbeejtőbb és legsötétebb hangulatú pár oldalas képregény, ami valaha elhagyta Lakatos István csőtollát. A megállíthatatlan Fekete Csönd itt nem a Csáth Gézától ismert ördögi teremtmény, sokkal inkább a Michael Ende írta A végtelen történet mindent elemésztő, sötét éjszakaként terjeszkedő Semmije: egy végtelenül éhes fekete lyuk, mely egyre csak nagyobbra és nagyobbra duzzad.

A Lencsilány-történetek a szó hagyományos értelmében nem is mesék. Bár tartalmaznak mesés elemeket, és van elejük, közepük, végük (nagyjából ebben a kiszámítható sorrendben), tanulsággal vagy megoldással csak elvétve szolgálnak - inkább az emberi félelem és szorongás témakörét végigjáró hangulati képregényeknek nevezhetjük őket. A szereplőknek nincsenek különösebb motivációik, az események csak úgy megtörténnek velük, ők pedig sodródnak az árral.

Ez betudható annak, hogy a szerző pályája elején még kevésbé érezte a történetszövés mikéntjét (Az elhasznált ember, a Pókháló kisasszony és a kötetet záró Fekete csönd korábbi munkák), és ezt már csak azért is állíthatjuk, mert az utolsóként megrajzolt A csúnya óriás érezhető minőségbeli előrelépést mutat: összetettebb, elgondolkodtatóbb, talán még kerekebb is - megcsillogtat egy olyan potenciált, ami a többiben kevésbé egyértelműen van jelen (de azért jelen van).

Lakatos István rég bebizonyította, hogy nagyon tehetséges, valamint hogy tud vidámabb hangvételű (Vasárnap), illetve hosszú és komplex (Ember, irgalmazz!) képregényeket is írni-rajzolni. Munkássága eddigi csúcspontját azonban kétségtelenül a Lencsilány keményfedeles, csodaszép kötete jelenti.

De ne csapja be az óvatlan szülőt a külcsín vagy a formanyelv: ezt a könyvet nem gyerekek esti meséjének szánták. A Lencsilány olyan, mintha a Piroska és a farkas legvégét az idő és a szájhagyomány útján való terjedés, de legfőképp a Grimm-testvérek nem változtatták volna meg: mintha a farkas megenné Piroskát is, meg a nagymamát is, és nem jönne a vadász, hogy boldog lezárást adjon a fabulának. Nyomasztó.