Főkép
A XX-XI. századi japán kortárs irodalmi regénynek illata, íze, színe van. Az illatok és az ízek lehetnek egészen konkrétak: kivétel nélkül szinte mindegyik kortárs írásban megjelenik a japán konyhaművészet kesernyés, szokatlan, mindenféle érzékekre ható ízvilága - megannyi különleges, ismeretlen, valószínűtlen illatú és színű étel.
 
Ugyanakkor van egy másodlagos illat-íz-szín kombináció, amely leginkább a japán kultúra és társadalom európaitól teljességgel eltérő dinamikájának, hangulatvilágának köszönhető. Számomra e szigetországból származó regények színei valahol a szürkés-fehér, hideg kékes, lilás, rózsaszínes színskálán mozognak.
 
Az általam eddig olvasott japán könyvek ugyanis minden esetben letisztult, pontos, lecsupaszított stílussal rendelkeznek, ahol az érzelmek, mint a friss fehér hóra ejtett sárcseppek vannak jelen. Nyoma sincs a dagályosságnak, érzelgősségnek, európaias szenvelgésnek.
Az illatuk ennek megfelelően finom, mégis nagyon jellegzetes, nem túl édes, csak éppen egy kicsit és mindenképpen feltűnő. Az ízek pedig idegenek, de magával ragadóak.
 
Természetesen, távol álljon tőlem, hogy egy lapon emlegessem az összes japán kortárs írót, inkább csak valamiféle egybecsengő hasonlóságot vélek felfedezni írásaikban. Yasunari Kawabata, Yoko Ogawa, a Nobel-díjas Oe Kenzaburo, Banana Yoshimoto, Murakami Haruki, és az írásom tárgyát képező Itojama Akiko mind-mind sajátos, egyedi hangú prózaírók, mondhatni a fenti illat-íz-szín világ más-más skáláját alkotják.
 
Kawabata lágyan hömpölygő regényei a japán hagyományos kultúra világába adnak betekintést; ezzel szemben Ogawa írásai nem nélkülözik a japán filmvilágból sokak számára ismert agressziót, szadizmust, erotikus vadságot.
Kenzaburo jórészt önéletrajzi ihletésű könyvei kíméletlen szókimondásuktól vállnak jellegzetessé; Murakami és Yoshimoto pedig mágikus realista elemekkel tarkított, magukkal ragadó prózáikban a felsoroltak közül talán a legtöbbet szólnak a szerelem és a szenvedély mikéntjéről a világnak ezen a tájékán.
 
Itojama Akiko munkássága leginkább ez utóbbi két író műveivel mutat rokonságot. Hozzájuk hasonlóan ő is gyakran nyúl mágikus realista eszközökhöz, ugyanakkor témaválasztásában is fontos szerepet kapnak a nő-férfi kapcsolatok, valamint az érzelmek jelentőségének, vagy épp kicsinységének ábrázolása a globalizálódó nagyvállalatok által uralt térben.
 
Nyilvánvaló, hogy ugyanazon kontinensen, egyazon ország lakói hasonló problémákkal küzdenek, mindemellett Itojama Akiko csakúgy, mint a már említett alkotók, meglehetősen egyedi hangú japán író.
A magyarul eddig megjelent két novellás kötet alapján művei koherens egészet alkotnak és stílusjegyeik alapján egyértelműen és csakis Itojama Akikohoz köthetőek, de történeteinek nézőpontja, kimenetele minden esetben meglepetést tartogat, és újszerűséget hordoz.
 
Míg első kötetében sokkal jellemzőbben realista elemekkel építkezik, A Balfék! már tele van szürreális, mágikus fordulatokkal, álomszerű jelenésekkel. Szereplői, mintha nem e világ lakói lennének, mondhatni két lábbal a föld felett lebegnek, szenvednek, tengődnek és várják a nagybetűs csodát.
Reménytelenül sodorja őket az élet, a sors, és hánykolódnak mások életének és sorsának forgatagában. Szeretetre méltóak, széplelkűek, és mindenben a jó szándék vezérli őket, de ha meg is találják a boldogságot, abba akkor is vegyül egy kis üröm, fájdalom, lemondás.
 
A címadó kisregény, a Balfék! egy, a felek által félig-meddig félreértett és ezáltal majdnem kisiklott szerelemről, és a szenvedélybetegségek világáról ad pontos, kristálytiszta képet, miközben egy férfi „felnőtté” válását követhetjük nyomon.
Egy olyan fiatalemberét, aki nem találja meg küldetését túl gyorsan mozgó világunkban, undorodik a nagyvállalati lét embertelen személytelenségétől, miközben a nyugodt hétköznapokban való alámerülésre, megértésre, szerelemre, szenvedélyre vágyik.
 
Itojama Akiko írásában rendkívüli érzékletességgel ábrázolja Hide érési folyamatát, megtorpanásait, hezitálását, érzelmi állapotának ingadozását, az elveszítettnek hitt szerelem utáni vágyakozását, önkívületi álmait, rémálmait.
Az író a nézőpont folyamatos váltakozásával (időnként egyes szám első, máskor harmadik személyben ír) is távolítja, majd szívünkhöz közelíti hősét, egyszerre ébresztve bennünk szánalmat, szomorúságot és értetlenséget a történtek iránt.

E csodálatosan furcsa világban pedig csodálatosan furcsa emberkékkel, sorsokkal találkozhatunk, és bizonyára házias, de számunkra mégis csodálatosan furcsa, egzotikus ételeket kóstolhatunk meg.
 
A tengeri remete számunkra is ismert témát dolgoz fel: a „mi lenne, ha te nyernéd az e heti lottót” elnevezésűt.
Ez az írás komoly rendszerkritika, hiszen főhőse nem a társadalomban bevett élvezethajhászásba kezd nyereményével, hanem szabályszerűen kivonul az általa valamelyest lenézett, megutált világból, és megteremti a saját kis harmonikus zugát egy tenger közeli házban.
 
Kóno pecázgat, isteni ételeket főz, és jól tart mindenkit, akinek útja hozzá vezet, köztük a félig ember, félig isten Fantáziát, a szókimondó, életvidám, harsány, szexi Katagirit, a cége által állandóan máshová kihelyezett, ezáltal új és új lakhelyen élő Karint.

Fantázián túl is egytől egyig szokatlan, különc embereket magába foglaló kis csoport ez, akiket különféle érzelmek sora köt egymáshoz. Mindegyik szereplőnk múltjának sötét foltjával küzdve vágyakozik a boldogság után, amelyet valami fatális véletlen folytán nem maradéktalanul kap meg.
 
Itojama Akiko két kisregénye mintha kicsit szintetizálná korábbi novelláskötetének indítékait, mondanivalóját, miszerint az egyre inkább materializált, a hagyományos tekintélyuralmi rendszerre épülő, modern, személytelen és gazdaságilag már korántsem stabil Japánban a mindennapi embernek egyre komolyabb problémát jelent biztos érzelmi kapcsokra lelni, szerethető célokat kitűzni maga elé.

Itojama Akiko hősei minden nehézség ellenére megteremtik a viszonylagos harmóniát maguk körül, gyakran azonban kimondhatatlan szenvedéseken, fájdalmakon, lemondásokon keresztül.
 
Itojama Akiko világa nem teljesen ismeretlen nekünk, ugyanakkor írásai alapján e keleti ország lakói, köszönhetően valószínűleg a szigorú sémák, hierarchia által szabályozott múltbéli kulturális alapoknak, mintha még hozzánk képest is hatványozottan keservesebben élnék meg a XXI. századra oly jellemző elidegenedés, tehetetlenség érzését.

Ebből pedig természetszerűen következik, hogy a novellák szereplői a rájuk nehezedő nyomás alól egy misztikus, szürreális, vágyakkal, érzelmekkel, utalásokkal, avagy illatokkal, ízekkel, színekkel teli világba menekülnek.