Főkép A Nyitott Könyvműhelynek köszönhetően felzárkóztunk a világhoz: az utóbbi évek egyik legnagyobb felfedezésének tekintett Scott Pilgrim sorozatot dicséretes gyorsasággal ismerhetjük meg magyarul.
Bár az eredeti kiadás első kötete 2004-ben jelent meg, a nemzetközi hírnév megalapozása csak tavaly kezdődött, amikor napvilágot látott a spanyol és a portugál fordítás.

És most, a két legnagyobb európai piacon, Franciaországban és Németországban idén márciusban kiadott első résztől alig elmaradva, a mindkét helyen júniusra beharangozott második részt azonban egy hónappal beelőzve a magyar olvasó már a 6. Magyar Képregényfesztiválon kezébe vehette a hatrészesre tervezett (Amerikában nyáron lezáruló), és még az idén játékfilmen is viszontlátható kivételes átlagélet két kötetét.

Ennek megfelelően nyilván a határtalan lelkesedés lenne a helyénvaló reakció, ám őszintén szólva az én várakozásomat kicsit túl nagyra növesztette az előzetes hype a képregényes fórumokon. Ahol mások zseniális eredetiséget látnak, ott én szubkulturák helyenként követhetetlen és indokolatlan remixét.

A rajongói visszajelzésekből úgy tűnik, a korszellemnek ezt a legfrissebb produktumát az tudja maradéktalanul élvezni, aki egyaránt otthon van a szuperhősös képregény, a manga, a legújabb zenei irányzatok és a videojátékok világában, és a pályakezdői álláskeresésnek és a csajozásnak-pasizásnak a kétségtelenül életbe vágó problémáinál nagyobb horderejű döntésekkel még maga sem nagyon szembesült.

A fentiekből következően nem én vagyok a képregény célközönsége, és mivel nem találtam benne olyan univerzális értéket, amivel ledöntött volna a lábamról, a lécet eggyel lejjebb téve felveszem professzionális képregénykritikusi sapkámat, és meghámozom ezt a buborékot.

Rajongói szemüveg nélkül nézve Bryan Lee O’Malley mondanivalója a humoros csomagolás ellenére fajsúlyos falat, ami a valós és virtuális élet viszonyát állítja a középpontba.
Scott Pilgrim sok mindent él át, de nem mindig a fizikai valóságban – amelynek a határai nem éppen egyértelműek sem az ő, sem az olvasó számára. A valószínűtlenség adhat ugyan némi fogódzót, de ki dönti el, hogy a virtualitás érzékelése nem ugyanolyan érvényes? Persze szó sincs valamiféle didaktikus célzatú kérdésfeltevésről, a Scott Pilgrim elsősorban szórakoztató képregény.
 
Scott maga egy 23 éves srác, akinek nincs rendes munkája, egyébként is lusta, és a zenélgetésen kívül nem nagyon érdekli semmi.
Ennek megfelelően környezete sem veszi valami komolyan, bár azon kellőképpen megdöbbennek, hogy egyszerre csak elkezd járni egy 17 éves félig kínai lánnyal.

Scott ebben a kapcsolatban sem merül el, nagyon úgy néz ki, hogy a lányok iránti érdeklődése inkább csak kötelességszerű. Nem vonzódik ugyanakkor a fiúkhoz sem, noha lakótársa egy meleg srác, akivel kényszerből még a matracon is osztozik.
 
Ezen a nem különösebben izgalmas és optimizmusra semmilyen okot nem adó helyzeten gyökeresen változtat, hogy színre lép Scott álmainak nője. Szó szerint, hiszen Ramona eleinte Scott álmaimban jelenik meg, és amikor fizikai valójában is találkoznak, a fiú nem tudja mire vélni a dolgot. A valószerűtlenség ellenére az eddig inkább lúzernek látszó Scott a sarkára áll, és sikerül kiprovokálnia egy randit a lánnyal.

Bár Scott nem sokra tartja az esélyeit, Ramona kifejezetten nyitott a kapcsolatra és elmegy a fiú bandájának koncertjére is – ahol azonban a történet abszurd fordulatot vesz.
Mintha átlépnénk egy másik dimenzió kapuján, több szereplő is misztikus szuperképességekről tesz tanúbizonyságot. Kiderül, hogy Scottnak le kell győznie Ramona hét „gonosz exét”, azt a hét fiút, akivel korábban járt. Az első, videójátékra hajazó csata után, amelyet az addig totálisan inkompetensnek megismert Scott lazán megnyer, elcsattan az első csók is.
 
Az unalmas és kilátástalan, lötyögéssel kitöltött hétköznapok kezdetben közepes szappanoperával fenyegető elmesélése innentől átcsap a teljes kiszámíthatatlanságba. Egymás után derül ki a karakterekről, hogy mindannyian szerepjátékba illő tulajdonságokat tudnak előhívni a legváratlanabb helyzetekben. A sztori humoros, ritmusos, lendületes, magabiztosan visz előre – ki tudja hová.

A fantasztikus és önironikus elemek könnyen elfeledtetik az emberrel, hogy valójában nem történik semmi. Egy fiú és egy lány, néhány barát és rokon, néhány ex-pasi és ex-csaj... jó bulik, minden világmegváltást nélkülöző beszélgetések. Meg amit még hozzá tudnak képzelni.
 
Kivitelezésében és formájában a Scott Pilgrim érdekes hibrid, a hagyományos amerikai képregény több műfajából és a mangából is táplálkozik. A szuperhősös zsáner ártalmatlan parodizálása szépen megfér a független comix rejtett komolyságával és a keleti iskola történetszövési eszköztárával.

Nem tekinthető véletlennek az sem, hogy a fekete-fehér képregények tankóbon, avagy zsebkönyvszerű mangakötet méretben jelentek meg.
Kérdés még persze, hogy a kultikus státuszból ki tud-e mozdulni a Scott Pilgrim, és ha igen, meg tudja-e hódítani a távol-keleti képregények rajongóit és a „world music” mintájára régóta megjósolt „world comic” első képviselőjét tisztelhetjük-e benne majd visszatekintve.
Mindenesetre benne van a levegőben, és érdemes beleszippantani.

Kapcsolódó írás:Scott Pilgrim a világ ellen (film)