FőképA Wotan katasztrofális veszteségeket szenvedett el az Ardennekben. Az alig maroknyi túlélőt Schulze törzsőrmester vezetésével átcsoportosítják Magyarországra, ahol csatlakoznak az SS Európa Ezredhez. Ez egy viszonylag frissen felállított, nemzetközi alakulat, melyet pár önkéntes, veterán SS – Európa minden tájáról (svéd, dán, holland, francia) – és több tucat tizenhét éves zöldfülű újonc alkot. Ez a vegyes, harci értékét tekintve koránt sem száz százalékos ezred kapja feladatul, hogy télvíz idején vágjanak keresztül a járhatatlannak titulált Vértes-hegységen és a hegyoldalról lerobogva ékként törjenek át a Budapestet szorongató ostromgyűrűn. A meglehetősen öngyilkosság-szagú akciót a megszállott, és titkon halálvágyó Habicht ezredes vezeti. Meggyőződése, hogy a háború megnyerhető, és neki, illetve az embereinek mindenképpen hősi halált kell halnia a Vaterlandért. Persze Schulze törzsőrmester ezt másképp gondolja.

Kicsit féltem, vajon milyen történetet kerekít a szerző, hogy a számomra megszokott von Dodenburg-Schulze-Matz trió helyett mindössze csak Schulze-val operál, de félelmeim alaptalannak bizonyultak. Leo Kessler gondoskodik róla, hogy a törzsőrmester – még ha csak átmenetileg erre a történetre is – el legyen látva megfelelő társasággal.

Erre szükség is van, hiszen a szerző műveiben fontos szerepet kap a katonák közti „bajtársias” légkör ábrázolása, mintegy oldandó a háború brutalitását. Ám a Vér és jégben ez nem tudja tökéletesen feloldani az epizódok nyers naturalizmusát. Leo Kessler kezét a legkevésbé sem valamilyen öncélúság vezeti ezekben az esetekben, egyszerűen leírja, hogy hogyan zajlottak az események - köntörfalazás, vagy bármiféle szépítgetés nélkül, hiszen csak így döbbenhet rá az olvasó igazán a háború borzalmaira.

Mindkét oldal – SS-ek és szovjetek – különös kegyetlenséggel viseltetett egymás iránt. Az, hogy nincs kegyelem, és ha egy mód van rá, nem ejtünk foglyokat, a legkevesebb volt ezekben a harcokban. A kínzás, a felkoncolás mindennapos esemény volt az elfogottak körében. Bár Chink (Schulze tibeti tisztiszolgája) fennhangon tiltakozik felettese egynémely brutális fellépése esetén, mondván, ilyet a szovjetek sosem tettek az elfogott katonákkal, ezt mi tudjuk, hogy egyáltalán nem állja meg a helyét.

A könyv morális csúcspontja vagy mélypontja (ez nézőpont kérdése) mégsem a gépies, kegyelmet nem ismerő gyilkolászásban csúcsosodik ki, hanem Chink halálakor. Schulze ekkor végképp összeomlik, feltör belőle a hat éve zajló küzdelem minden keserűsége és fájdalma, amikor a világába kiálltja: „Ez a kurva háború! – zokogta – Ez a kibaszott, kurva háború!”