Főkép

Megszámolni is nehéz a holokauszt túlélőinek különféle beszámolóit és a kapcsolódó történeteket, mégis újra meg újra friss döbbenettel olvasok a kegyetlenségekről, a kötelességgel, korszellemmel vagy közönséges közönnyel kimagyarázott, megmagyarázhatatlan embertelenségről. Mert hiába mondja bárki is, hogy erről személy szerint nem tehetett, csupán parancsot teljesített, vagy azt sem tudta, hogy effélék folynak körülötte, a zsidók elleni módszeres népirtás, a hátrányosan megkülönböztető törvények felett nem lehetett elsiklani; mindenki, akibe egy csöppnyi józan ész szorult tudta, tudnia kellett, hogy a közellenségnek kikiáltott népcsoport meghurcolása jogtalan és védhetetlen.
 
A megaláztatásokat elviselni mindenkinek nehéz lehetett, ám egy kisgyerek nézőpontja nyilvánvalóan különbözik a felnőttekétől, hiszen valójában fel sem foghatta rendesen a körülötte zajló eseményeket, legfeljebb visszatekintve, a dolgok után nyomozva értheti meg, miféle kegyetlen, kozmikus „tréfa” áldozata volt évekkel azelőtt. Lantos Péter pontosan így járt el.
 
Ötéves korában, lényegében a háború utolsó szakaszában hurcolták el a makói gettóból, hogy a kevésbé hírhedt, ám a halálozási arányt tekintve mindenképp a legnagyobb koncentrációs és haláltáborokkal összevethető Bergen-Belsenbe vigyék a szokásos, emberhez teljesen méltatlan körülmények között egy vonaton. Mivel az emlékek nem egyszerűen homályosak, hanem az időközben elhunyt családtagok hiányában ellenőrizhetetlenek is, arra kényszerült, hogy nehezen fellelhető dokumentumok és szemtanúk után kutatva, apránként rakja össze saját és családja történetét. Közhely, de a lassanként kibontakozó kép egészen megrázó, az emberiség egyetlen más globálisan elkövetett gaztettéhez sem hasonlítható. Nem kell kiszínezni, eltúlozni; elég tényszerűen leírni a részleteket.

És ugyan a túlélés, az amerikai és angol katonák humánus hozzáállása önmagában reményt adhatna, a szocializmus (kommunizmus) 1948 és 1956 közötti szakaszának eseményei, melyekről – igaz csak érintőlegesen – szintén számot ad Lantos Péter, azt mutatják, hogy a bűnbakkeresés nem egyetlen ország bűne, legfeljebb nem annyira szembeötlően gonosz praktika. Hiszen mi a különbség aközött, ha valaki zsidósága vagy osztályidegensége miatt nem kerülhet be az egyetemre?
 
Ám úgy tűnik, létezik biztonságot adó civilizáció is: Lantos Péter második, választott hazájában, Nagy-Britanniában, ahol a normalitás tűnik normálisnak, ahol udvariasak egymással az emberek, a hivatal pedig nem a packázások színtere. Emlékezni azonban fontos. Vagyis inkább sosem szabad, sosem szabadna elfelejteni, hogy mire képesek egymással az emberek, amikor elfeledkeznek ember mivoltukról. Lantos Péter könyve pedig emlékezni segít.