Főkép A Blöki bárral először a Garfield képregénymagazin oldalain találkoztam, és jókat nevettem a sokszor keresetlenül őszinte Poncsó kutya poénjain, így mély fájdalommal vettem tudomásul, mikor abbahagyták a közlését.
Annál nagyobb volt az örömöm, mikor megláttam, hogy a Vad Virágok Könyvműhely (melynek nevét már eddig is imáimba foglaltam az Usagi Yojimbo és a Kázmér és Huba miatt) kiadta az első gyűjteményes kötetet.
 
Paul Gilligan kanadai szerző sorozata nem annyira közismert, mint mondjuk Garfield vagy Kázmér és Huba, ám a minőség hasonló. Kanadában is még csak a harmadik könyvnél tart, viszont nemrég megkötötték a filmes szerződést, szóval elképzelhető, hogy hamarosan sokkal többen megismerik Poncsó nevét.

A baltaarcú fekete-fehér kutyának van egy hőn szeretett gazdija, akit max. azért utál, mert nőül vett egy macskatulajdonost (de azért nagyon), továbbá egy rakás kutyahaverja, akikkel a címbéli Blöki bárban járnak össze iszogatni, meghányni-vetni a kutyalét kérdéseit, különösen azt, hogy mennyire gázosak tudnak lenni az emberek, illetve ahol szövögethetik a macskák Napba katapultálására vonatkozó terveiket.
Ráadásul ezek a kutyuskák tudnak beszélni az emberekkel, még ha ebben jobbára nincs is köszönet…
 
A Blöki bár hasonló mélységeit tárja elénk a kutyaléleknek, ahogy teszi a Garfield a macskákéval, ám humora helyenként némileg zsigeribb. Épp úgy van benne tőről metszett kutyazsiványság, mint olyan poénok, amik abból fakadnak, hogy a kutyák szemszögéből láttatja az embereket.
A vécéből ivós meg kukázós idétlenségeket kellően ellensúlyozzák egyes filozófikusabb mókák, vagy például hogy Poncsó Tolsztojt idéz.

Mint ebből is sejthető, Poncsó remekül kitalált fazon. Amúgy egy lusta disznó, aki fél a mókusoktól, rühelli a macskákat, és minden piszokságra képes, hogy összeugrassza gazdáját a feleségével, illetve hogy meglegyen a betevő falatja.
Kalandjait buszon, metrón, villamoson nemigen érdemes olvasni, mert kínos pillanatokat tud okozni, tekintve, hogy elég sűrűn ingerel nevetésre. Engem legalábbis. Különösen, amikor Poncsó a postást gyalázza, az nagyon kemény…
 
Nem csak kutyabarátoknak tudom ajánlani ezt a képregényt, de mindenkinek, aki értékeli az élet komikus helyzeteit, aki képes meglátni a mindennapokban a humort is – vagy épp hiányolja belőlük.