Főkép

Miért kedveli az ember a félelmet? Mi ülteti le a borzongásra vágyó nézőt újra és újra a horrorfilm elé, miért olvassuk remegő kézzel a mesteri krimiket?
Sokhelyütt olvasni, hogy a modern ember számára kevés a valódi, egzisztenciális kihívás az életben – nem kell menekülni a vadállatok elől, sem levadászni őket, a fejlett kultúrákban szinte sosincs éhezés, többnyire jól fel vagyunk vértezve a szélsőséges időjárás, a katasztrófák, a járványok ellen.

Ez az oka annak, hogy a vállalkozóbb kedvűek extrém sportokat űznek, valódi veszélyt keltve maguk körül, míg mások a kényelmesebb, kanapéba-kucorodós megoldást választják: a horrort, a krimit, a katasztrófafilmeket.

A rémtörténet szó maga az angol gothic novel kifejezés megfelelője. A gótika maga a rémisztő fenség: magasba törő tornyok, melyek árnyékában remegve eltörpül az ember; romos kastélyok, kúriák, melyek hajdan elegáns padlózata már úgy nyikorog, mintha a néhai lakók szelleme nyöszörögne; büszke katedrálisok és szerény kolostorok, amelyek maguk is oly rejtélyesek, mint vallásuk misztériumai.
A művészek ezt az érzésvilágot, ezt a múlékony izgalmat próbálják megragadni, eszköztáruk pedig bővelkedik a különféle hangulatkeltő elemekben.

De nem csak a táj leírása hordozza a tipikus romantikus, gótikus jegyeket, a történet legalább ilyen jellegzetes. Az ember számára minden izgalmas, ami ismeretlen, így a halál, a haláltól való félelem is gyakran visszaköszön a novellákban.
Minden formájával találkozhatunk: gyilkosság, betegség, fegyverek, mérgek, őrület – mind megjelenik a novellákban. Álmok és lidércnyomások, emlékek, mesék, történetek.

A kiszámíthatatlan vonzza az embert, a megismerhetetlen, a megmagyarázhatatlan, a természetfölötti. Szellemek, kísértetek hívogatják az Olvasót. Apropó kísértet: nem különös, hogy a kísért illetve a kísértés szó egyszerre jelent valami rémisztőt és valami szenvedélyeset, vonzót? Borzongásra, izgalomra vágyik az ember – legyen az jó vagy rossz értelemben.
 
A korai novelláktól persze ne várjunk fogvacogtató izgalmakat, aki már látott akár egy jó thrillert is életében, nyilván nem fog sikoltozni ezeket olvasva. Ezeknek az írásoknak a stílusa az, ami magával ragad, a leírás szépsége, a műfaj finom elemei adják a klasszikus „gótikus regény” élményét.

Aztán persze egyre erőteljesebb írásokat olvashatunk: Edgar Allan Poe, Bram Stoker, H.P. Lovecraft már nem finomkodnak annyit: járkáló halottak, véres jelenetek, tomboló őrültek lépnek a színre, és ha kellő hangulatban olvassuk a kötetet, egészen magával ragadhat bennünket az izgalom.

Egy valamiről nem ejtettem még szót. A rémtörténetek nem csupán a borzongató félelemről szólnak. A kísértés másik arca, a szerelem, a romantika és az erotika is megjelenik az igazi „gótikus regényben”.
Viszonzatlan és megtört szerelmek, halott menyasszonyok, titokzatos kedvesek mutatják meg, hogy milyen törékeny is az ember, ha a lelkéről van szó. Ha másra nem is, erre mindenképp megtanítanak a rémtörténetek.