Thomas Hardy: A kék szempár

A világ, úgymond a körítés, folyamatos változásban van, a technikai eszközök rohamosan fejlődnek, ezen evolúció során a társadalmi szerepek sem maradnak érintetlenek, és mintha már kevésbé terhelnének minket a saját magunk által kialakított rendszer előírásai, szabályai. Vagy mégsem?

 

Ezt a bizakodással teli általános blablát, teljesen felülírja számomra Hardy A kék szempár című könyve.
Thomas Hardy a XIX. századi viktoriánus „értékek” képmutató mivolta, főképpen a nőkre nehezedő konvenciók hamissága ellen emelte fel szavát regényeiben. Sajnos mondanivalója mind a mai napig időt állónak bizonyul.

 

„A kék szempár” tulajdonosa, Elfriede, csinos, eszes, érzelmes lányka, aki vidéki magányában találkozik a szerelem különféle formáival, különböző férfiak személyében. Fiatal koránál fogva kissé tapasztalatlanul, bizalommal és leplezetlen őszinteséggel közelít a férfi nemhez.

 

Mindvégig az intuíció és érzései vezérelik. Szerelmesnek lenni nála egyet jelent szerelme tárgya, a férfi iránt kimutatott teljes csodálattal, a szeretett személy egyéniségének teljes egészében való elismerésével, elfogadásával.

Ez így természetes, hiszen a leány mindvégig csak egy jól meghatározott távolság betartásával tölt el időt szerelmeseivel. A kor tabui miatt nincs lehetősége „a lakva ismerszik meg az ember” érzés átélésére.
Gondolkodása, érzelmi világa az egyes „kapcsolatok” során egyre gazdagabbá, mélyebbé válik.

 

Nem úgy az általa szeretett férfiúk esetében, ők bár értékelik és valamelyest értik is Elfriedét, sokkal inkább egy ideált, egy ártatlan, szűzies tündért imádnak rendületlenül.

 

Hardy egyik nagyszerűsége abban rejlik, hogy a női-férfi kapcsolatok dinamizmusát, Elfriede és szerelmei „viszonyán” keresztül olyan rendkívüli alapossággal, életszerűséggel mutatja be, hogy az napjainkban is teljességgel hitelesnek tűnik.

 

Elfriede igyekezete, hogy megfejtse a férfiúk indítékait, próbálkozásai, hogy érett, rajtuk keresztül látó nőnek tűnjön, szópárbajai szerelmeivel, ha lehántjuk leányzónkról a ruhaabroncsot, és a míves beszédet, bármelyik iskola, vagy szórakozóhely folyosóján elhangozhatnának.

 

Tökéletesen magunk elé tudjuk képzelni piruló arcának vöröslő rózsafoltjait, miközben abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a két férfi gondolatvilágába is betekintést nyerhetünk.
És lám, máris ismerős alakokra bukkanhatunk: a nőket mindenestül felfaló, kissé nyálas, ámde csupa szív fiatal fiúra, és a megközelíthetetlenség látszatát keltő, gőgős, a női nemre lenézően tekintő, belül mégis számtalan gátlással küzdő intellektuelre.

 

Persze a regény korrajzként sem utolsó. Bár a történetvezetést meg-megakasztják, a hosszúra nyújtott párbeszédek igencsak eltaláltak - ironikus megközelítésben mutatják be Elfriede kis falujának egyes lakóit, a tudálékos, rangba és származásba „szerelmes” plébános apukát, Smith kőműves és az ő körébe tartozó egyszerűbb emberek mindennapjait, beszédtémáit, csakúgy, mint a londoni lecsúszott nemesség fennhéjázását.

 

Itt is meglehetősen szembetűnő a hasonlóság jelenünkkel. Nem másképp csengenek-e ugyanis a szavak egy divatos yuppie, egy kétkezi munkás, vagy egy tarisznyát a vállán egyensúlyozó, filozófiai mélységekbe alámerülő bölcsészdoktor szájából?
E társadalmi csoportok nemcsak, hogy ellentétes világképpel rendelkeznek, de gyakran kerülik is egymás társaságát, ha egyáltalán…