Főkép

Huhh. Lehane magyarul elsőként megjelent könyve sem volt semmi, de úgy vélem, a Viharsziget mindenféle szempontból jobban sikerült. Olyan könyvként KELL számon tartani, ami nem csupán az agybajos történetek kedvelői, hanem a krimirajongók polcán is joggal követel helyet magának.

Már maga az alapötlet is szokatlan, hiszen a Leroux által „feltalált” bezárt-szoba-rejtélyének modernizált (na jó, annyira nem is modernizált, hiszen a történet valamikor 1954-ben játszódik) változatával indítunk, némi fokozással. A címben említett földdarab tekintélyes mennyiségű tengervízzel határolja el magát a szárazföldtől, majd mindezt kiegészítve, még egy hurrikánt is magára húz. A bezártság második körét az állami elmegyógyintézet jelenti, ami egyúttal börtön is, hiszen elborult elméjű gyilkosok és társaik töltik itt hátralévő napjaikat, ápolók és fegyőrök felügyelete alatt. A harmadik és egyben utolsó réteget az a szoba alkotja, ahol Rachel Solnadót (civilben háromszoros gyerekgyilkos) utoljára látták, és ahonnan nyom nélkül eltűnt. Este tízkor még megvolt, éjfélre pedig már ki tudja, hová lett.

Miközben a szereplők fel s alá császkálnak a szigeten, az író fogja magát, és olyan hangulatot rittyent köréjük, hogy az olvasó nem csupán a zártintézet nyomasztó súlyát tapasztalja meg (amit egyébként kevesen szeretnének átélni), hanem alkalmi mintavételezés erejéig az ápoltakkal is kapcsolatba kerül. Na ezekből az elemekből (hangulat + cselekmény) alkot Lehane emlékezetes történetet, olyat, amire valóban illik a borítókon és a belső címoldalon felsorolt összes dicséret. Én pedig csak annyit mondhatok, ezt a könyvet olvasni kell – emléke úgyis napokig ott bolyong majd az olvasó fejében.

A 2003-ban íródott regény megfilmesítési jogait még megjelenése előtt megvették, és idén (2010) végre idehaza is láthatjuk az elkészült filmet. A rendezői székben Martin Scorsese ült, míg a főszerepet Leonardo DiCaprio játssza.

Részlet a regényből