Főkép A Lazi Kiadó szemlátomást elhatározta a manapság ismeretlen, a maguk idejében azonban jóhírű vadászírók műveinek újrakiadását. A sorozat nemrégiben megjelent darabja Nadler Herbert könyve, ami magyarul utoljára 2002-ben, első ízben viszont 1943-ban jelent meg.
 
Nadlerről annyit illik tudni, hogy sok éven át a Fővárosi Állat- és Növénykert igazgatója volt, a vadászok körében pedig a szarvasagancs bírálati rendszeréről ismert (ami helyett ugyan később egy másik szisztémát vezettek be világszerte, de idehaza állítólag még mindig használatos).
 
Ebben a könyvében az 1936 és 1938 között a Keleti- és a Déli-Kárpátokban tett vadászati célú utazásairól számol be, melynek során főként szarvasokat ejtett el.
 
A naplóbejegyzései alapján összeállított könyv több szempontból is érdekes. Egyrészt érdekes olvasmány az elismert szaktekintély vadásztechnikáinak leírása, másrészt újfent bebizonyosodik, hogy a vadászathoz szerencsére is szükség van.
Hihetetlen mennyiségű „üresjárat”, hajnali fagyoskodás, bőrig ázás jut egy-egy említésre méltó trófeára.

Dícséretére legyen mondva, kétes esetekben nem lő, hanem inkább kivár – még akkor is, ha ez esetleg a zsákmány elillanásával jár. Ez persze részben annak köszönhető, hogy az esetek egy részében meghatározott számú vad kilövésére volt lehetősége, így kényszerből kellett válogatnia.
 
Az is érdekes, hogy többet ír a tájról, az erdőkről, az állatokról, mint az emberekről. Politikával egyáltalán nem foglalkozik, a román király is csak azért kerül szóba, mert egy rövid vizitre meghívta magához a nemzetközi szaktekintélyt.
 
Amit személy szerint hiányolok a könyvből, az nem más, mint a humor. Amíg Széchenyi Zsigmond nem rest egy-egy viccesebb jelenetet papírra vetni, addig itt bizony az elejétől a végéig komoly a hangulat.
Ez részben a naplószerű jellegnek is köszönhető, hiszen a kötet a korabeli naplóbejegyzések alapján, később íródott.
 
Ezen azonban sopánkodni kár, hiszen Nadler egyszerűen más személyiség, mint Széchenyi vagy Fekete, viszont élményei, tapasztalatai máig érdekesek, kivált, mert számára a vadászat – de ezt inkább mondja el ő maga:
„Ezt megtoldom azzal, hogy nekem a vadászat – ezen a szón nem a puskázás mulatságát értem – nem sport, hanem mesterség, tanulmány, feladatok megoldása, elmerülés, ezenfelül pedig egész életemben vigasz, gyógyír, kárpótlás és erőforrás volt. Átsegített bánatos, fájdalmas időkön, megerősített a közélet sanyarúságait elviselni.”