Főkép Már megint eltelt egy év! Így kell legyen, hiszen itt van a soron következő, sorrendben hatodik majd ezer oldalas Malaza kötet. Azért ez a terjedelem még Eriksontól is sok, attól függetlenül, hogy ezt a történetet ennél rövidebben vétek lenne elmesélni.

Ja és új fordító jegyzi a könyvet, ami sajnálatos módon érezhető: az első ötven-száz oldalt nem jellemzi az a gördülékenység, ami a korábbi részek sajátja volt, aztán vagy Tamás Gábor hangolódott rá a történetre, vagy csak hozzászoktam a mássághoz.
 
Ennek eldöntésére nem végeztem alapos vizsgálatot, és így utólag már nem is érdekel különösebben, hiszen a lényeg (Erikson meséje) mit sem változott.
Aki még nem olvasott egyetlen Malaza könyvet sem, az képzeljen el egy George R. R. Martin sztorit, amelyben számtalan szereplő jön-megy, de szerfölött kevés ember van közöttük, illetve a legtöbb esetben homályosak előttünk a szereplők céljai.
 
Az ilyen könyveket szokták vagy isteníteni, vagy nagy ívben elkerülni.
 
Személy szerint az első tábort gyarapítom, mivel szerintem egyszerűen zseniális, ahogy Erikson mesél. Olyan, mintha egy végtelenített mexikói szappanoperát néznék, amelyben számos szereplő mozog öntudatosan, és a rajongókon kívül senki sem tudja követni, hogy ki kivel van.

Na A Malazai Bukottak Könyvének regéje sorozat is ilyen, csak ebben jóval gyakrabban haláloznak el a szereplők, no meg az istenek is jóval gyakrabban lépnek színre. Valamint a kisvárosi unatkozás helyett az epikus fantasy zászlaja alatt tömörül mindenki.
 
A hatodik kötet gyakorlatilag ott folytatja, ahol az ötödik abbamaradt, ami pediglen a negyedik egyenesági folyománya volt. Ezt azért muszáj kihangsúlyozni, hiszen az első négy kötet korántsem időrendben követte egymást.
 
Mivel az eseményeket képtelenség röviden leírni (hosszan meg minek), így a tartalmi ismertetéstől ezúttal is eltekintek.
Azért mindenkit megnyugtatok, hogy a korábban megismert és megkedvelt szereplők továbbra is szem előtt maradnak, ráadásul Erikson annyira magától értetődő természetességgel váltogatja a szálakat, hogy mindez cseppet sem zavaró, inkább olyan „á már megint itt van ez a figura, na lássuk most hogyan megy tovább” hangulatot áraszt az egész.
 
Menet közben azért jópár meglepetéssel szembesül az olvasó: baráti és ellenséges találkozások, kiábrándult katonák és magasszintű politizálás egyaránt szerepelnek a történetben.
Az is bámulatos, ahogyan Erikson pár oldalon felvázol egy kultúrát, ami értelemszerűen nem ér fel egy átfogó néprajzos tanulmánnyal, de rövidsége ellenére is hihetővé, élővé teszi – az olvasó meg csak ámul a sokszínűségen.
 
Legjobban természetesen ismét a befejezés tetszett, a Malaza városbéli keverések – na az valami fenomenálisra sikerült. Akció, izgalom, meglepetés – s egy csipet hősiesség, amitől gyorsabban ver a szív. Az általam ismert és olvasott kortárs szerzők közül kevesen tudnak túlírás nélkül ilyen terjedelemben maradandót letenni az asztalra.
 
Egy bajom van csupán – most ismét egy év várakozás következik.